Halló? Kislányom? Itt Bástya elvtárs beszél. Képzeld kislányom, édesapádat meg akarják
ölni. Korábban sosem akartak megölni. Csodálkoztam is, hogy nem tudok ilyenről.
Szóvá tettem az illetékeseknél, és meg is lett a foganatja. Virág elvtárs elintézte a napokban,
hogy legyen végre gyilkos szándék. Persze csak látszólag.
Mostanában akármerre megfordulok, mindenfelé mesterlövészek kémlelődnek a háztetőkről.
Ezek nem igazi mesterlövészek, csak úgy néznek ki, mintha azok lennének. A Czunyiné nem
vállalta a golyóálló mellényt ebben a hőségben.
Az a terv, kislányom, hogy egyszer majd rám lő valaki, persze csak vaktölténnyel, nekem meg
a tenyeremben lesz egy zacskó, paradicsomszósszal. Odacsapom a nyakamhoz, szétpukkad,
és úgy fog kinézni, mintha folyna a vérem.
Gogolák elvtársnő fog kiugrani a menőautóból, szájon át mesterséges légzést alkalmaz, mert
hogy elájultam. Persze csak úgy teszek, mintha elvesztettem volna az eszméletemet. Igazából
kamu az egész.
De attól tartok, kislányom, hogy mi van akkor, ha tévedésből mégis éles lőszert tesznek a
fegyverbe. Előfordult már ilyen, aztán ráfogták a „balesetet” a filmgyár dolgozójára.
Voltaképpen nem értem a munkatársaimat. Miért nem elég a rémhírterjesztés? Minek ez a
cirkusz a paradicsomszósszal? Megbukik ettől a mostani kétharmados kormány?
Halló? Kislányom? Itt vagy még?
Tessék? Maga kicsoda? Nem a kislányom? Rossz számot hívtam volna? Micsoda? Ez a grazi
pszichiátria? És hogy lehet, hogy maga magyarul beszél? Aha, értem. Idegenbe szakadt…
Nem, nem! Nem a Magyar Péter vagyok. Őt várták? Már regisztrált volna maguknál? Értem.
Tessék? Nincs időpont a számomra? Miért? Vagy úgy! Mindig csak a regnáló kormányfőnek
jár…
Hogyan? Forduljak a Hegedűs Zsolthoz?
Azt már nem!
Viszonthallásra.
