A résztvevőknek Bizottság-kitűzőket osztogatnak, az elnökségi asztalon kis piros lábaska, Laca meg is nézi, vajon nem Kádár elvtárs emlegetett krumplilevese főtt-e benne, Wahorn meg krokodil műkönnyekre fakad, de hogy bánatában, vagy örömében sír-e, nem árulja el. Öcsin olyan kifogástalanul mutat az öltöny–nyakkendő, mintha egész életében ezt viselné. De hisz’ – mint a mellékelt korabeli ábra is mutatja –, a mindenféle beat- és hippi ideáktól fertőződő szocializmusban a Bizottság már ugyanilyen szerelésben fotózkodott, mondván, hogy nem megmérettetésre jött, mert hogy nem is tud zenélni, hanem ő dönt el mindent: ő, a Bizottság.
Abban a korban, amikor valóban mindent bizottságok döntöttek el központi és nem központi szinteken, ez a gunyorosan „politikától mentes” beköszönés már magában kihívó volt, s ha a polgárt nem is annyira, mint inkább az elvtársakat pukkasztotta. A Bizottság tagjai ugyanis a kóklerségüket állították szembe a szocialista realista politikai valósággal.
Kóklerséget mondtam? Azt. Az is volt. Zseniális, és a pillanatot úgy elkapó kóklerség, hogy az legendásan maradandóvá vált. A szentendrei Vajda Lajos stúdióból kinőtt, művészeti tanulmányokat jobbára nem is folytatott, autodidakta képzőművészek által létrehozott A. E. (Albert Einstein) Bizottság nevű formáció ugyanis még zenélni sem tudott, és ezzel vált a nyolcvanas évek hazai ellenkultúrájának meghatározó zenekarává. A szabadságnak ez a korlátok nélküli értelmezése és gyakorlása magában volt az ellenállás, hiszen alkalmanként ütem és hangnem tartása nélkül ment az improvizált hangicsálás, miközben a furcsán megfogalmazott mondatok valamiféle szürreális happening előadássá álltak össze. Élménynek borzalmas és felemelő volt egyszerre.
„Minden lehet a művészet, az élet maga is művészet” – hirdették, és mindjárt át is hágtak minden korlátot. Feltűnés nélkül feltűnően téptek össze újságokat, „nyilván véletlenül” főleg a Népszabadságot, köptek a szerelemtől (nem a szerelemre!), meg mindentől, ami a hivatalos kánon elvárásait jelentette. A közönség pedig – iskolázottságtól függetlenül – előbb ledöbbent, majd vagy lelkesedett értük, vagy szidta őket, de nem maradt közömbös irántuk. Ígyen tornázták fel magukat a „fekete bárányok” előzenekarának rangjára, közben pedig valahogy két lemezük is megjelent, sőt, Jégkrémbalett címmel valamiféle hosszú rövidfilm is megörökítette akkori létüket. Az évek során, miközben a zenekar elhalt, bár nem teljesen, képzőművészeti ázsiójuk is megnőtt a kortárs művészeti életben.
Gulyás Gábor ötlete volt, hogy ezt a Bizottság-jelenséget behozza a Műcsarnokba, de nem annyira a nosztalgia, a retró jegyében, mint inkább a teljesség komplexitásával. A szeptemberben nyíló kiállítás a negyedik oszlopos művész-tag, Bernát(y) Sándor alkotásait is beleértve négyükre összpontosítva mutat majd be régi és teljesen új képzőművészeti alkotásokat: festményeket, grafikákat, szobrokat, ismert és részben még nem is ismert filmeket, fotókat, hangfelvételeket, video-insatallációkat, originális autonóm műveket, amelyek az alkotók szándéka szerint így összességükben egy nagy, összetett képzőművészeti élménnyé állhatnak össze a látogató számára. A tárlat kontextusba léphet, vagy párhuzamba állítható mind az egyéb hazai, mind a kelet-európai művészeti produktumokkal.
A kiállítás kísérő rendezvényei között heti filmklubot, irodalmi, zenei, múzeumpedagógiai programokat is terveznek, októberben pedig konferencia lesz a Bizottság-jelenségről. A tárlat létrejöttéről Mispál Attila rendezésében önálló film készül, meg fog jelenni egy új zenei cd, továbbá várható a Jégkrémbalett angol feliratú dvd kiadása is. A Bizottság tagjai pedig kaján örömmel szemlélhetik a maguk keltette hullámok önálló életre kelését, jóféle borral a kezükben.
