Katonai zsargonban Route Irish a neve annak az útvonalnak, amely Irakban a bagdadi repülőtér és a város biztonságos zónája között vezet igazán könnyen támadható terepviszonyok között, ezért a világ egyik legveszélyesebb pontja. A magyar cím „sugárút” elnevezésével kissé félrevezető, mert a sugárút mindig nyílegyenes, kiépített városi útvonal, mint pl. a pesti Andrássy út, ez az Ír halálút pedig egészen más. Itt veszíti életét Frankie (John Bishop), akinek a halála indítja meg barátjának, Fergusnak (Mark Womack) az oknyomozását, amely végső soron az önmagával és a háborúval való szembenézéshez vezet.

A testvérként nevelkedő két gyermekkori jó barát a hadseregben is együtt szolgált Irakban, Fergus leszerelése után egy angol biztonsági cégnél dolgozik Bagdadban, mikor Liverpoolban hírét veszi, hogy Frankie halálos támadás áldozata lett. A cinikus „rosszkor volt rossz helyen” magyarázatot elfogadni nem tudja, és mivel az útlevelét bevonták, Angliából próbál nyomára bukkanni a tényeknek, tanúknak, bizonyítékoknak, hogy barátja halálának igazi okait kiderítse. Ebben segítségére van Frankie özvegye, Rachel (Andrea Lowe), és egy brit földön élő arab zenész, Harim (Talim Rasool).  

A nyomozás közben kiderül, hogy a háborús dolgok mögött mennyire önös érdekek mozgatják a szálakat, s hogy míg a félelem a katonákból akarva-akaratlanul is kiöli az emberséget, vadállatot csinál belőlük, addig a háború urai meggazdagodásuk önös érdekében lelkifurdalás nélkül áldozzák fel akár az ártatlan arab polgárokat, akár saját igazságkereső honfitársaikat is. És mert a háború átvitt értelemben is megmérgezi a lelket és olyasmiket hoz ki az emberekből, ami nem érdemel bocsánatot, a „rosszkor volt rossz helyen” elve mindenkire rátalálhat, aki fegyvert emel a másik emberre. 

A cannes-i nemzetközi filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölt film Craig Lundberg iraki veterán igaz történetét dolgozza fel, aki Bászra város 2007-i ostrománál több bajtársát is elvesztette. Kenneth Loach, akinek a nevét az 1969-i Kes filmével tanultuk meg, és 2006-ban a Felkavar a szél filmjével már elnyerte ezt a díjat, ezúttal nem sikerült az ismétlés, mégis megrendítő igazságokkal szembesíti a nézőt, aki sokszor csak a sajtóhírek és kommentárok tendenciózus információival bír. Ebben a filmben nincs Szaddam Husszein és nincsenek ikertornyokra támadó terroristák, és nincs felszabadítás a zsarnokság alól sem, de vannak a „felszabadítók” és rendfenntartók által ártatlanul megkínzott, elpusztított arab civilek és honvédő ellenállók, félelem-őrületbe kergetett, feláldozandó európai katonák, és a nagy felismerés: mi közünk nekünk ehhez az egészhez, amihez Amerikának sincs igazán köze, pláne nem ál-humanista jelszavak mögé bújva? 

De tanul-e ezekből a felismerésekből az, aki gyerekkora óta virtuálisan halomra gyilkoló játékprogramokon szocializálódva manipulálható, bármerre terelhető, bármit elfogadó vágóhídi állattá nevelkedik? 

Paul Laverty forgatókönyvíró nem papírmasé figurákat és nem játékprogram-szituációkat teremt, az Oscar-díjas Chris Menges kamerája nem operett-háborút, de testi és lelki értelemben borzalmas képeket fotografál, a szereplők ocsmány szavakat használva ordibálva „ugatják” anyanyelvüket, és a néző mégis katartikus megtisztulással jön ki a vetítésről. Az össznépi hülyítés kínálatában a Halál sugárút minden tekintetben igaz, valós értelmes műalkotás, amelyben Talim Rasool fájdalmasan szép arab balladái jelentik a humanizmust. Az egész politikai thriller pedig azt a könyörtelen igazság feltárást, amiért érdemes filmet csinálni. 

A Halál sugárút érthetően 16 éven aluliaknak nem ajánlott jelzést kapott, eredeti nyelvű, feliratosan vetített, ami ugyancsak megosztja majd a nézőit, ezzel együtt remélem meglesz az a nézőtábora, amit méltán megérdemel.