Hetvennégyből tizenkilenc esztendő – Bereményi Géza önéletírása ennyit foglal magába. De micsoda tizenkilencet! Nemcsak a fiatalemberré érő gyermek életében, a családi fordulatokban, de a történelmi korszak szerint is, melybe beleszületett.

Történeteket, részleteket, helyeket és helyzeteket Bereményi Géza irodalmi munkáinak, filmjeinek, életbeszélgetéseinek, Cseh Tamás dalainak olvasói, nézői, hallgatói alighanem ismernek, ismerni vélnek. Talán összerakják, talán felfedezik bennük az önvallomást, a világot, amelyből írójuk jött, amelyet egész életében magával cipelt, elejteni nem tudott, nem is akart. Hisz ez az élete, ez az a világ, amelyből érkezett, amelyből fel- és kinőtt, amelynek mindennapi és sorfordító pillanatai, találkozásai meghatározták személyiségét, magatartását, egész életét, szemléletét.

S mindezt felidézve még nagyobb vállalkozás Bereményi döntése, hogy életregényt írt. A Magyar Copperfield alaphelyzetben önmagáról mesél összerakva emlékeit, emlékfoszlányait, az első eszméléstől addig a pontig, ami felnőtté válásának valószínűsíthető cezúrája, az egyetemi „előfelvettek” katonaidejének kezdete. Ám Bereményi az elbeszélésnél sokkal többet akar, és sokkal többet teljesít. Magyar Copperfieldje, aki éppúgy kalandokra, vándorlásra ítéltetett, mint a hányatott sorsú angol fiú Dickens regényében, nem csak emlékezik, nemcsak az emlékeket, emlékfoszlányokat rakja kitekintésekkel lényegében lineáris sorba, de pontosan érzékelteti azokat a helyzeteket, eseményeket, életérzéseket, amelyek a gyermeket az íróvá válás útján elindították. Hogy aztán ne titkolja a megírás módszerét sem, azt a belső küzdelmet, amelyet az írónak önmagával kell megvívnia a tisztán látásért, azért az önismeretért, amellyel az egymásra következő életeseményeket újrarendezi, hitelessé teszi. És ennek az igazságkereső küzdelemnek a lényege, hogy szembesüljön önmaga „elnyomott titkaival”, ahogy írja, hogy „az ember elfogadja önmagát”. Mert attól kezdve, tehetjük hozzá, úgy tudja alapos és kíméletlen önismerettel kívülről nézni az embereket és az eseményeket, hogy mindent és mindenkit belülről lát, megérti, milyen úton jutott el oda, ahová jutott, miféle fejlődés határozta meg életét, személyiségét. És ez a „rálátás könnyed megfontoltsága”.

Ez az alapos és kíméletlen önvizsgálat kellett ahhoz, hogy visszapillantva őszintén, immár könnyedén jövő mondatokkal meg tudja fogalmazni, már hatévesen, karácsonykor azt érezte, egyetlen vágya, hogy „hagyjanak békében”, hogy „csak a teljes zavartalanságot” akarja, hogy iskolásként megérezze, nincs más módja élete alakításának, önállósodásának, mint a „kimaradás”.

Az egy híján két évtized első hat esztendeje, az eszmélés, az idill ideje a kamaszkoráig nem látott édesapja nevét viselő Vetró Géza életében a nagyszülők, Bereményi Sándor és Róza pesti, Teleki téri otthonában, a ház udvarán, a piacon. Az idő, amikor „tanítómesterei”, a szeretetre nevelő Róza, az életre oktató Sándor és a maga módján a történelmet megmutató 74%-os hadirokkant Nagy Zsigmond szavain csügghetett, és a ritkán látott édesanya, Évi sem nagyon zavarta meg élete alakulását. Azután más idő következett. Évi, akit saját, lenézett apja csak „grófnőnek” titulált, férjhez ment dr. Rozner Istvánhoz. Az orvos rögtön örökbe fogadta a gyereket, aki így akarata ellenére, anélkül, hogy kérdezték volna, Rozner Gézaként ment iskolába. Az új család kiszakította addigi megszokott, paradicsomi életéből. Se nagyszülők, se jól ismert környék, se szabadság, csak megalázás, testi és lelki fenyítés, fegyelmezés, az „apai nevelés” jegyében. S jött a belülről fakadó, a fiú igazi arcát, lelkét, gondolkodását elfedő tettetés, hogy látszólag úgy nézzen, úgy szóljon, úgy tegyen, ahogy a külvilág akarja, és az érzés, hogy börtönbe zárva egy kegyetlen, durva óriás tehetetlen játékszere lett, meg a gyűlölet, amelytől szabadulni még akkor sem tudott, amikor érzése szerint egy életre leszámolt Roznerrel. Az evickélés a Cukor utcai iskolában eltöltött évek alatt, a diáktársak, ötvenhat megrendítő, magába fojtott, később az első versben öntudatlanul megfogalmazott élménye, aztán Pápa, a kollégium, az önfeledten induló nyár a Balatonnál, és a szembesülés a hatvanas évek Magyarországának rendőrségi gyakorlatával, új iskolatársak, személyiségformáló tanárok, majd az a hirtelen és váratlanul felszabadult, 1965-re forduló szilveszter, régi és új arcok, a hatalom ellenében és árnyékában, találkozások, érettségi, katonai behívó – a fejlődés, a felnőtté válás állomásai.

Bereményi kezdetben a kisfiú rácsodálkozó tekintetével figyeli a világot, mindazokat, akikkel együtt él, hogy aztán fokozatosan alakuljon szemlélődése is, és egyre tisztábban lássa, mit akarnak vele, ki mire használná, hogyan s miért sajátítaná ki. A maga történeteit, csupa megélt históriát mesél el, ami azon kívül van, de hozzá tartozik a családhoz, élete alakulásához, azt mással, elsősorban Rózával és Sándorral mondatja el.  Múltfeltárás, összegzés, magánkalandregény a Magyar Copperfield, amely úgy tud saját személyes történelem lenni, hogy közben tökéletes lenyomata a kornak, amelyről beszél. Különleges a regény képi világa. Aligha lehet szabadulni a majdani mostohaapával való első találkozás, a Kerepesi temetőben bottal, azaz esernyővel integető ismeretlen szívszorító látványától. A képtől, amely a pincében gyertyafénynél prakkernyéllel ütött kisfiúban egymáshoz kapcsolódik. Vagy a veszélyt nem ismerő gyermek – utóbb, az első költeményben önkéntelenül megfogalmazott – szinte álomszerű, de valóságos sétájától a Parlamentnél 1956. október 25-én a sortűz után. Megrendítőek ezek a pillanatok, de a regény nincs híján a mulatságos, máskor nosztalgikus történeteknek sem, gunyoros, groteszk megfogalmazásnak, az iróniának és öniróniának sem. Mert Bereményi Géza nagy hatású, személyes vallomása hű önmagához: „Márpedig álom hazudhat – önéletírás nem”.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető Kiadó, 2020