Becsengetett a régi postás, azt mondta, hogy lejárt a műszakja, és köszön mindent. Elnézést kért, ment volna tovább, de magyarázat nélkül nem engedtem el. (A nyitó kép illusztráció.)
A postást talán húsz esztendeje nyugdíjazták, olykor látom feltűnni egykori körzetében, egyenruha helyett szakadt melegítőben jár, táskáját nejlonzacskóra cserélte, az ismerősöknek előre köszön, a borravalóját elveszíthette, de jó modora nem változott.
Most arra gyanakodtam, hogy hajdani cégének elfogyott a regimentje, hiány lett a fekete hollókból, a járvány, esetleg a szűkös apanázs megritkította az állományt, és elővették a régi, bejáratott talpas bicajosokat. De nem, a régi postás nem viselt maszkot, öltözete a tegnapot, és nem a tegnapelőttet idézte, szabadkozása a jelent, a metró utasait, az üzletek akciós újságból vásárlóit, a „bocsánat, hogy élek” tekintete sorstársait, a lecsúszottakat. Nem zavarni akar, mondta, csak látni a megszokott arcokat. Most éli át a postás legnagyobb fájdalmát, már senkitől sem kap levelet, csak szóróanyagokat, azokkal tele a láda.
Nemrég olvasta a nyugdíjasok ingyenes újságjában, hogy egyetlen magyar sincs egyedül. Azóta nem magyarnak, érzi magát, csak feleslegesnek. Egyébként keveset jár az emberek közé, az orvosi rendelő a kivétel, de járványidőben, csak úgy, oda sem mehet, meg aztán sok értelme nem is lenne, a szegénységre nincs gyógyszer, a méltóságteljes, szép életre pedig nincs esély. Mindig tudta a kötelességét, addig nem érhet véget a szolgálat, amíg nem járta le az utolsó címet.
Hát most ezt teszi, becsönget az ismert helyekre, és elköszön. Kertes házban lakom, kerítés választ el az utcától, kapu a régi postástól, de mintha nem lenne köztünk semmi.
