Az időt, sajnos, nem lehet sem megállítani, sem visszatekerni. Csak megy, sokszor rohan, arra sem hagy lehetőséget, hogy mindig pontosan emlékezzék az ember. A minap, Győrött járván, a város egyik ikonikus épülete mellett vitt el az utam, és akkor derengett föl a távolból egy emlék, amikor a valamikori Mester utca/Bacsó Béla utca sarkára értem. – Bacsó helyett ma Tihanyi Árpád út a neve; felejthetetlen név: a tanár úr utolsó osztályának a tanulója lehettem. Micsoda hévvel, átéléssel tanította a magyart! Az elsők között végezték ki ötvenhat után: 1957. december 31-én, örökre gyászos emlékezetűvé téve családjának, tisztelőinek a Szilvesztert és az Újévet… (A nyitó kép forrása: regigyor.hu)

Ikonikus épületről írtam: az említett utcák sarkán áll a város első (ma így mondanák) középmagas lakóháza, Fátay Tamás barátom tervezte. Akkor, amikor az alábbiakat írtam róla, a legmagasabb lakóháza volt a vizek városának. A Richards-gyárra nézhettek a hétemeletesben élők. Richards már rég nincs (még a gyapjúszövet őshazájába, Angliába is exportált a gyár!), áll viszont a hétemeletes, bár színt váltott… Első vakolatszínéről így írtam hat évtizeddel ezelőtt (de jó volt fiatalnak lenni!), 1960. október 6-án a megyei lapban:

«Úgy kend, fiam, hogy dollárt kensz a falra!

– Neked többet adok, te kis dagadt, dolgozz többet…

– Megint „ebédet” oszt, Pista bácsi? A festékes edények meg a mérőkanál csörömpölése között harsány nevetés hallik, jókedvűek az emberek, jókedvű a mester, megy a munka…

Fehér István – középtermetű, barna ember, mindig olyan jó bemondásai vannak – most megtörli a kezét: vége a festékosztásnak.

A győri hétemeletes lakóházon utolsókat simítanak a szerelők. A Győr–Sopron Megyei Építőipari Vállalat festői lepték el ezt a hatalmas épületet. A vakolatot festik. Külföldi festékkel dolgoznak („dollárt kennek a falra”).

A sok olajfestéktől és mésztől tarka ruhás ember cigarettára gyújt. Lassan elteszi a gyufát, és mélyet szív az erős dohányfüstből.

– Akkor is ősz volt, amikor először vittem az öreg után a pitlit – meséli. – Alig voltam nyolcéves. Festő volt az apám, a nagyapám is, a bátyáim is azok, hát miért legyek éppen én a kivétel. Huszonnyolcban szabadultam a Makkóéknál. Kemény emberek voltak ám! Nem szeretném saját magamat dicsérni – mert, ugyebár, kivételek is vannak –, csak jó szakemberek kerültek ki a kezük alól. Mert, aki lustálkodott, vagy csak ímmel-ámmal végezte a dolgát, annak kerek-perec megmondták: válassz magadnak más szakmát, belőled sohasem lesz festő!

– Miután segéd lettem, egy darabig a bátyámnál dolgoztam, Balatonfüreden. Aztán jött Pandur mester, a templomfestő, melléje szegődtem. Az öreg „festőművésszel” – mert csak így nevezték az egyszerű emberek – a falvakat jártuk. Kisjézusokat meg angyalkákat pingáltunk a mennyezetre, olykor bemázoltam arannyal egy-egy máléképű faszentet… Sorban etettek bennünket, akár a tanítót vagy a kántort: a pap napiparancsba adta… Tizenegy éve dolgozom itt, a Magasépítőknél. Nem szégyellem bevallani, hiszen akárkivel megtörténhet: valamikor nagyon szerettem a bort. De csak szerettem! Leszoktam róla, hű, be nehéz volt! Négy hónapja egyetlen csepp bor sem csúszott le a torkomon. Hiába hívnak a többiek hazafelé menet: – Gyere, Pista bátyám, csak egy pohár sörre! – Nem megyek. Nem tudtam már elnézni azt, hogy a feleségem annyit sír miattam, hogy a gyerekek – négy családom van – elidegenedjenek tőlem, és hogy a szomszédok azt mondják: ez a Fehér már megint ivott. Nem, soha többé nem iszom! Inkább naponta két doboz cigarettát szívok el, de nem iszom!…

– Sokan azt hiszik, hogy háromféle festő van: szobafestő, címfestő és mázoló – mondom egy kis szünet után.

– Pedig ez nem így van – tiltakozik a mester –, a festőszakma tulajdonképpen egy. És ez az egy az előbbi három.

– Igen. Én azonban inkább a szobafestést és a mázolást kedvelem. Ezek az átképzősök, akikkel itt vagyok, szintén szobafestők, mázolók. Most már az utóbbit végzik ugyan, mázolnak. Az ajtókkal és ablakokkal már végeztünk. Jelenleg a külső falon dolgozunk: égszínkék lesz. Maga az épület is hatalmas, hétemeletes, modern. Festése pedig: Győrött ilyen még nem volt. A bejárati rész például égszínkék, finom szürke és terrakotta színű. Ez az égszínkék betölti majd az egész környéket gyönyörű színével. Idevarázsolja a Földközi-tengert és a napfényes égboltot, az emberek vidámságát. Még magam is úgy érzem: ha reggel munkába mennek a lakók, könnyebben kelnek majd föl, jobb lesz a hangulatuk. Mindenhová befolyik ez a kékség.

– A mi mesterségünk egy kissé költészet is, a színek költészete. Nagyon kell érteni hozzá, mert mint az előbb már említettem, a szín az emberek hangulatkeltője. Olyanra kell festeni a lakást, az ajtókat, ablakokat, vagy akár a bútorokat, hogy az a legjobban megfeleljen a lakóknak, a gazdának. Még egy icipici árnyalat is sokat számít. Művészet ez, festőművészet.

– Most pedig jöjjön, kimegyünk egy kis színszemlére! Hét emelet nem olyan nagy magasság, mégis az égig ér. Onnan csorog le a kék a házra, betölti az egész környéket. Ebbe a hatalmas kék fátyolba szőttek bele gondos kezek az ezüst ablakszemeket.»