Prágából hazafelé tartván, Pozsonyban meglátogattam régi diplomata ismerősömet, a magyarokat különösen kedvelő Botík Miskát (hivatalos nevén: Michál Botíkot), aki a csehszlovák külügyminisztérium bratislavai sajtóirodáját vezette. Az egykor Budapesten szolgált csehszlovák sajtóattasé készséggel tett eleget a kérésemnek: tegyünk villámlátogatást egy szlovákiai (felvidéki) magyar–szlovák családnál, megtudakolandó: miként élnek 1986 tavaszán. Michál, akit az újságírók általában Miskának, Misinek szólítottak, dunaszerdahelyi vagy nagyszombati kiruccanást ajánlott. „Mindkét városban vannak ismerőseim, barátságos emberek, nem orrolnak meg azért, ha betoppaunk hozzájuk” – mondta. Jómagam elsőre Nagyszombatot választottam – már csak történelmi ismereteim alapján is… (Nyitó kép: megkapóan kedves város; foto: Slovakia Travel.) Naniaséknál jártunk – éppen 35 esztendővel ezelőtt, miként a Magyar Hírlap 1986. április 1-jei számában megjelent kis riportomból is kiderül. Íme:
«Ez az! Naniasék! – mondja Michál Botík, egykori budapesti csehszlovák sajtóattasé, a kísérőm, aki most a külügyminisztérium pozsonyi sajtóirodáját vezeti. – Lányos alkatú, barna, bongyorhajú asszonyka nyitja a nagyszombati (trnavai) panelházi lakás ajtaját: Nanias Gabriella – nyújtja a kezét. Kisfiúk, Marko (ha jól tudom, pénzügyi szakember lett, és ma ő a J.P. Morgan bankház londoni ügyvezető igazgatója; Nagyszombatból Nagy-Londonba… – a szerk.) is köszönti a vendégeket. A férj, Marian Nanias is előkerül a konyhából: ma ő vállalta a főzést, de szakít időt a beszélgetésre is.
– A pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskolán ismerkedtünk meg a férjemmel, Marossal; ez a beceneve a családban. Gépészmérnöknek készültem, majd az ötödik félévtől átiratkoztam a biokémia szakra. Egyiket sem fejeztem be, jött a gyerek – mondja Gabi. – Most a Nyugat-szlovákiai Múzeumban irányítom az egyik osztályt, és kalauzolom a magyar csoportokat.
– Hol tanult meg magyarul?
– A szülőfalumban. Vágsellyén a legtöbben így beszélnek. Pedig a lánynevem korántsem magyar: Kollárovič. Fele rokonságunk Keller néven Budapesten él. – Míg folyik a magyaros kávé, Gabi körülvezet a lakásban. Három szoba, összkomfort, jó ízléssel, célszerűen berendezett otthon. Hét éve laknak itt, Trnava peremén. Háromszázötven korona lakbért fizetnek, további százast a villanyért, gázért.
– Mennyi a fizetésük?
– A férjem most már jól keres: tisztán 6500-at hoz haza. A Jaslovské Bohunice-i (apátszentmihályi) Atomerőmű műszakvezető főmérnöke.
– Ez volt az ország első atomerőműve, olyan, mint maguknál a paksi – fordítja a férj szavait az asszonyka. Maros ugyanis nem tud magyarul, bár sokszor elhatározta: megtanul.
– A szakmai tanulmányok, a rendszeres továbbképzés, a külföldi utak miatt nem jut rá időm. A Szovjetunióban végeztem, oda, Novovoronyezsbe járok vissza a tudásomat fölfrissíteni. Közben a szlovák MTESZ tagjaként járom Európát.
– Így aztán nem csoda, hogy nyolcesztendei házasság alatt két évvel ezelőtt sikerült először együtt nyaralnunk – veszi vissza a szót a feleség.
– A férjem Jugoszláviában konferenciázott, mi meg a gyerekkel a (saját költségünkön) napoztunk a tengerparton. Naponta néhány órácskát együtt is lehettünk… Miként most újévkor is, mert Maros végre nem volt szolgálatban. A hegyekben síeltünk. Már egészen jól megy a lesiklás. Vezetni azért a férjem tud jobban – ismeri el az asszonyka.
– Milyen kocsijuk van?
– Skoda, természetesen. Részletre vettük, havi 1150 koronát törlesztünk. Van egy másik kölcsönünk is: a házasságkötéskor kaptunk 30 ezer koronát, tíz év alatt kell visszafizetnünk. Az én fizetésem tisztán 1800 korona. Mintegy 2500–2600 koronát költünk élelmiszerre, 2000-et takarékba teszünk, a többi elmegy a napi kiadásokra, ruhára, benzinre…
Közben betoppannak a férj vidéken élő szülei. Meghozták az unoka előzetes húsvéti ajándékát.
„Pár éve még a férjemnek vettem ugyanennyiért pizsamát – mutatja a nagymama azt, amelyet Markónak vásárolt. – Nálunk is drágul az élet.”
Erre valóságos vitakör alakul. A szigorúan realista férj szerint az eddiginél érdekeltebbé kellene tenni az embereket a korszerű utak-módszerek keresésében, a még szorgalmasabb munkában. Nem titkolja: sokat vár a (csehszlovák kommunista – a szerk.) pártkongresszus határozataitól, olyan programot, amely az egész társadalmat intenzívebb, odaadóbb munkára mozgósítja. Maros öltözik, munkába kell mennie. Miközben a fia lekíséri a buszhoz, Gabi büszkén mondja: jó eszű a gyerek, máris nyelvi tagozatos iskolába jár, oroszul és angolul tanítják.
A szlovák nagymama szomorkásán jegyzi meg: „Gabikám rosszul tette, hogy nem tanította Markót magyarul. Még többet érne a gyerek. Ha a sellyei öreg szülők magyarul szólnak hozzá, bizony nem igen érti az anyja nyelvét.
Nagyszombat a történelmi időkben is a magyar meg a szlovák művelődés egyik legfontosabb központja volt. Egyetemén egyenértékű volt a latin, a magyar és a szlovák szó. A gimnazista Kodály Zoltán itt komponálta a Stabat Mater-t. A dómban, mint mindig, most húsvétkor is fölcsendülnek a keresztfa tövében álló Fájdalmas Anyáról szóló ének hangjai. Szlovákok, magyarok együtt hallgatják áhítattal.»