(Szerző: M. Lengyel László) Szép könyv ez, ízléses könyv, a szokásos méretnél nagyobb. És jó, hogy ilyen, mert egyhamar nem kerül a könyvespolcokra, elfekszik az íróasztal, még inkább a dohányzóasztal lapján, hogy aztán a család, vagy ezekben a vírusos időkben a ritka vendégek valamelyike kézbe vegye, olvasgassa, és szinte versenyezzenek, hogy éppen mikor kinek a szeme előtt pihenhet meg. Az utóbbit tapasztalatból tudom, a feleségemtől és a fiamtól is szinte követelni kellett, Hogy adják már ide, pedig hát mégiscsak nekem volna vele dolgom.  

Vince Mátyás minden évnek két oldalt szentel az elmúlt, áldott vagy átkos 20. századból, a reklámokat facsimilében közli, igaz, az aprók betűit egységesítette a könnyebb olvasás érdekében. Tehát csak a szöveghez maradt hű. Ezzel sokat segít nekünk, olvasóknak. Nem tette viszont ezt meg ő, vagy a kötet tipográfiai tervezője, amikor nem tördelte amúgy újságosan két hasábra Závada Pál tartalmas bevezetőjét és Vince előszavát. A nagy formátumú könyvben így zavaróan hosszúra sikeredtek a sorok, nehezítve valamelyest az olvasást.

De kit érdekel ez, amikor korunk egyik sztárírója, Závada Pál jegyzi a bevezetőt, amely tartalmas, eligazító, kedvcsináló. És Vince Mátyás, a 20. század vége újságírásának egyik ikonja igazít el bennünket a keletkezés történetéről, a válogatás mikéntjéről, lassan feltárva a titkot, vagyis azt, hogy ezt a könyvet senki sem fogja együltében az elejétől a végéig olvasni, viszont többször és sokáig visszatér hozzá, kinyitja, beleolvas bárhol, akár újra meg újra, és elgondolkodik.

Vince nem vállalja fel a Nyájas Olvasó megszólítást, amolyan aprósan T. olvasót ír, holott amikor ezeknek a hirdetéseknek a zöme keletkezett, még nyájas olvasót írtunk, ha megszólítottuk a befogadót. Volt is viccelődés a redakciókban – nyálas olvasó –, meg írás is, hogy mitől nyájas a nyájas, pedig Arany János Családi köre egyértelműen eligazít: „Nyájas szavu nője mosolyra deríti”.

Igen, olyik vidéki műhelyben még ragaszkodtak hozzá, hogy az összes után többesszám kell, ha megszámolható a dolog, és egyesszám, ha nem. Elfogyott az összes cukor, mind elmentek az összes legények. Ugye, hogy furcsa ma már, miközben az összes költeményeit őrizzük.

Mindenesetre Vince a szivarszagú, nehézkes, irodalmiaskodó újságírás helyett munkája közben is következetesen a modern angolszász újságírás meghonosítását favorizálta, talán itt is ezt teszi.

Hanem azokban az ósdi, vidéki újdondász-műhelyekben nagyon is olvastuk az apróhirdetéseket. Olyik riport, másika jegyzet alapanyaga lett. Magam is szívesen írnék riportot arról a Nógrád megyei gazdáról, aki nemesi birtoknak beillő kastélyát és földjeit árulja, vagy arról az emberről, aki úgy véli, hogy műkincs- és régiséggyűjteménye kiállítások szervezése révén évi 10 ezer koronát hoz, negyvenezerért mégis eladná.

Csak egy privát történet. Amikor még nem volt divat a „velöntájnozás”, de már tudni lehetett az angolszász Bálint-nap szerelemünnepéről, egy hölgy a Népszabadságban csak annyit tett közzé: Pergel István szeretlek. Ebből jegyzetet írtam, sodrót, ropogósat, de amúgy semmi különös. Tíz év is eltelt, és megcsörrent a telefon a szerkesztőségben. A hirdető hölgy mondta el, hogy az írásomat még az unokája is olvasni fogja, mert minden úgy történt, ahogy írtam, és mindenben igazam volt. (Nem állítottam semmit és nem írtam arról, hogy mi történik – de a jegyzet olyan műfaj, amelyet sokféleképp lehet értelmezni.)

Nem, Vince ezt a hirdetést nem találta meg, nem válogatta be. Viszont érdekesen vezet. Hogy mikor fontosabb a gazdaság, hogy mikor a munkanélküliség, hogy mikor inkább társra vágynak az emberek, hogy mikor keresik szeretteiket, mikor adnának vagy vennének, mikor kerülnek be a szellemi alkotások is árulandóként az aprók piacára.

Érdekes, hogy 1990-ben a szexpartner-rovat a legterjedelmesebb, ám később teljesen eltűnik. Házassági hirdetéssé szelídülnek az aprók. Egyre több ingatlant kínálnak és keresnek. Jönnek a vagyoni tárgyak, a szolgáltatások, az álláshirdetések. Az utóbbi évben is ezek a sztárok, a járművekkel kiegészülve.

Vince Mátyás könyve nekem még egyet üzen: hogy a hirdetés és a reklám között ugyancsak nagy a különbség. A hirdetés információt közöl, amivel vagy kezdesz valamit, vagy nem. A reklám akkor is szólni akar hozzád, ha amúgy nem érdekel a kínált termék vagy szolgáltatás, többnyire hazudik, olyat ígér, ami soha nem következik be. De azt a kitérőt spóroljuk most meg. Nekem ma is a fülemben cseng a „Zsibbad, görcsöl, fáj a lába/ Hőbe-féle ortopéd cipő a hibája” típusú (nem pontosan idézett), a reklám és a hirdetés határán egyensúlyozó blődség. (A könyvben ne keressék!)

Csak azt akartam jelezni, hogy ez a könyv gondolkodóbb emberekké, tudatosabb fogyasztókká is nevel minket. Apránként, aprókkal.

Vince Mátyás: Minden megoldás érdekel. A XX. század Magyarországa apróhirdetések tükrében. Kossuth, 2020.