(Szerző: Kulcsár István) Hajdanában-danában, amikor az újságírótól még megkövetelték, hogy egyeztesse az alanyt az állítmánnyal és helyesen használja a vonatkozó névmásokat, nos, akkoriban a kezdő újdondászt (riportert) még két szakmai alapigazsággal bocsátották útjára.

Az első úgy szólt, hogy nem az a hír, hogy a kutya megharapja a postást; a hír ott kezdődik, amikor a postás harapja meg a kutyát. A második megkerülhetetlen jó tanács volt: nem szabad megengedni, hogy leszakadjon a csillár.

Az utóbbihoz egy alaptörténet is járt. Történt egyszer, hogy a tapasztalatlan riportert a megyei hírharsona elküldte tudósítani a helyi társadalmi élet nagy eseményére: a megyebálra. A riporter meg is jelent a helyszínen, szorgosan jegyezgetett, majd a lapzárta közeledtével, éjfél után néhány perccel elsietett a redakcióba, ahol is megírta és leadta a tudósítást, amelyben gondosan felsorolta, hogy kik voltak jelen, ki kivel táncolt stb. Írását így fejezte be: „A megyebál nagyszerűen sikerült. A vendégek kivilágos kivirradtig pompás hangulatban ropták a táncot.” Ez így is jelent meg az újságban. Csakhogy…

Csakhogy hajnali fél 1-kor a bálteremben leszakadt a csillár, két embert agyonnyomott, sokakat megsebesített.

Nahát, ez jutott eszembe a minap, amikor kollégám, barátom és druszám, a jeles publicista és író elújságolta nekem, hogy szombaton reggel 9 órakor a népszerű rádióban az ugyancsak népszerű riporternő vele kezdi szokásos interjúcsokrát. Természetesen megígértem neki, hogy okvetlenül meghallgatom.

Nem is csupán udvariasságból helyeztem ezt kilátásba, hanem valóban érdekelt a beszélgetés. Csakhogy szombaton 9 órakor még reggeli tornámat végeztem, amiről még az interjú meghallgatása végett sem kívántam lemondani. De sebaj – vélekedtem –, azért küldök majd a barátomnak egy e-mailt, amelyben megdicsérem, hogy milyen okosan, talpraesetten válaszolt a riporternő kérdéseire és hogy egyébként is, nagyon élveztem az interjút.

De mert a beharangozott beszélgetés valóban érdekelt, és különben is, úgy gondoltam, hogy azért jobb lesz nem általánosságban, hanem konkrét tények ismeretében megdicsérni a barátomat, három nap elteltével, amikor eszembe jutott, leültem a számítógéphez és odakattintgattam magam az illető rádió hangarchívumához, hogy visszahallgassam a szombaton reggel elmulasztott interjút. Számomra akkor derült ki, hogy a műsor mégsem a barátommal folytatott beszélgetéssel kezdődött, hanem egy olyan interjú felidézésével, amely évekkel előbb készült a napokban elhunyt Benkő Lászlóval, az Omega együttes billentyűsével. A műsorvezető nagyon helyesen döntött úgy, hogy mindenekelőtt a szomorú eseményre kell reagálnia, az íróval rögzített interjút egy héttel később is leadhatja.

Úristen, micsoda szerencse (vagy talán szakmai rutin), hogy nem hagytam leszakadni a csillárt!