Tulajdonképpen Alvar Aaltóval (1898–1976) is találkozhattam volna 1973 júliusában Helsinkiben. Aki nem tudná: ő volt századunk egyik legnagyobb hatású építésze, az éppen az idén 50 éve fölavatott Finlandia-palota (lásd a cikk nyitó képét!) tervezője. Három évvel élte túl a világtörténelembe is bevonult alkotásának ünnepélyes megnyitását. Amikor először jártam a finn fővárosban, Aalto még csak 75 esztendős volt… Kedves és általam különösen tisztelt barátom, a soproni Kubinszky Mihály (1927–2016) Széchenyi- és Ybl Miklós-díjas építész, a jeles építészet- és vasúttörténész nagyszerű tanulmányban méltatta finn kollégáját 1998-ban; Aalto akkor lett volna 100 esztendős – és Kubinszky Misi is már öt éve hiányzik családjának, barátainak, tisztelőinek. – Sajnos, nem jutott időm a találkozásra Aaltoval, életem egyik nagy lehetőségét hagytam ki akkor, 1973 nyarán. A másik nagy lehetőséget viszont sikerült megragadnom: Magyarország valamennyi megyei lapját, a legnagyobb példányszámú napi sajtót tudósíthattam az európai biztonsági és együttműködési értekezleten (EBEÉ) történtekről. Olvasóink minden bizonnyal emlékeznek az európai-nemzetközi politikai enyhülés első, nagy és ígéretes korszakára. A 33 európai és két tengeren túli ország külügyminiszterei által Helsinkiben kidolgozott – és az érdekelt államfők által két évvel később „szentesített” –, a népek érdekeit szem előtt tartó, reményt adó elvek váltak valósággá. A nem egyszer súlyos konfliktusokkal fenyegető hidegháborús korszakot zárta a helsinki folyamat, megnyitván kaput a Kelet és a Nyugat párbeszéde előtt. Remélhetőleg sokan emlékeznek a helsinki „kosarakra”, amelyekben elhelyezték mindenekelőtt a lemondást az erőszakról, az államhatárok sérthetetlenségét, a be nem avatkozást, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartását… a gazdasági, tudományos és környezetvédelmi együttműködést… az emberi kapcsolatok és az információcsere javítását Kelet és Nyugat között. – Helsinkibe indulásom előtt (1973. június 30-án este) adtam át szerkesztőmnek ezt az írást:
«Mint a mesében: a bűvös hetes megint fölbukkant. Néhány nap híján éppen hét esztendővel ezelőtt fogalmazódott meg kézzelfoghatóan az európai béke és biztonság megszilárdításáról szóló nyilatkozat, a Varsói Szerződéshez tartozó államok Politikai Tanácskozó Testületének 1966. július 5-i bukaresti nyilatkozata. „Nagyon pozitív hatású lenne egy olyan általános európai tanácskozás, amely megvitatná az európai biztonság szavatolásának és az egyetemes európai együttműködés kibontakozásának kérdéseit.”
A nemes gondolat testet öltött valósága, Európa harminchárom népének évszázadok óta óhajtott vágya, akarata a békében, biztonságban, alkotó együttműködésben élés.
Azé az Európáé, ahol a humánum talajából az embert, az emberséget szolgáló nagy elmék, eszmék és alkotások röppentek a csillagokig, hogy a végtelen történelem minden percében járható utat mutassanak, világítsanak. Azé az Európáé, ahol a legnagyobb fölfedezések születtek, mit ember kitalálhatott: az egyszerű gépek, az „és mégis mozog!”, a gőzgép, az első mesterségesen létrehozott szerves vegyület, a penicillin, a relativitáselmélet…a szocializmus. Európai ember találta ki a könyvek égetését is, a jobb sorsukért síkraszállók keresztre feszítését, a gyarmatosítást, az inkvizíciót, a háborút, a gyilkolást, az atombombát… a fasizmust is.
De a józan felismerés ugyanitt, elsősorban Európában indult harcba az ártó erőkkel, szövetkezett a népek érdekei szerint orosz, francia, angol, amerikai, hogy megmentse a jövő nemzedékeit a háború borzalmaitól, amelyek évszázadokon át számtalanszor zúdítottak kimondhatatlan szenvedést Európa népeire, az egész emberiségre.
Háromszor hét esztendő pörgött le a végtelen idő homokóráján, s közben válságok, reményes enyhülések, újabb feszültségek, alkotó kibontakozások váltották egymást, amíg gyakorlati formában, a kölcsönös előnyökre, a népek s nemzetek, kis és nagy országok érdekeire való igaz hivatkozással, az új életre érett felnőtt komolysággal világot látott a béke bukaresti nyilatkozata.
És újabb hét év telt el hihetetlen szívós munkával, az elvek és érvek nem egyszer éles harcával – mostanáig, 1973 júliusáig, tehát az európai biztonsági és együttműködési értekezletet előkészítő külügyminiszteri tanácskozás Helsinkibe való összehívásáig. – A bukaresti nyilatkozatra a NATO-vezetés esztendőkig „csak hideget fújt”. A négy évvel ezelőtti Budapesti Felhívásra („Váljék Európa az egyenjogú nemzetek gyümölcsöző együttműködésének kontinensévé!”) viszont már elvi beleegyezését adta, persze számos fönntartással, határidő megjelölése nélkül. A szocialista országok 1969. őszi tanácskozásán kidolgozott Európa-menetrendre jó fél év késéssel futott be az atlanti válasz: az alapos előkészítést hangoztatta, és számos előfeltétel teljesítéséhez kötötte az európai népek párbeszédének a megkezdését.
Nem hátráltatta meg a szocialista országokat a Nyugat halogató taktikázása. A kétoldalú szerződések egész rend szerével válaszoltak a visszahúzó erők mesterkedéseire. Létrejött a szovjet– és a lengyel–nyugatnémet szerződés, sikerrel zárultak a Nyugat-Berlinről szóló tárgyalások, megkötötték a két Németország alapszerződését, a csehszlovák–nyugatnémet szerződés a kormányfők aláírását várja. Mindez egyetlen nagy célt szolgált: Európa békéjét és biztonságát, a népek gyümölcsöző együttműködését. Válaszúthoz érkeztünk: a különböző berendezkedésű országokban élő népeknek a fejlődés ma belátható időszakában – hacsak nem akarnak megsemmisülni pusztító háborúban – nincs más útjuk egy nyugodtabb kor felé, mint megteremteni a földrész kollektív biztonsági rendszerét.
Az ám, ha már a magyar külügyminiszter és máltai kollégája említtetik a képaláírásban. Az Európa-eszmecsere utolsó óráiban történt, hogy Dom Mintoff máltai kormányfő és külügyminiszter azzal a javaslattal állt elő, hogy vegyék föl az európai tanácskozássorozat tagjai közé Észak-Afrika országait is, mert szerinte sok tekintetben hatással vannak az európai történésekre, meg aztán „határosak” is az öreg kontinenssel. A 34-ek nem voltak hajlandók a máltai javaslat mellé állni, ám az értekezlet dokumentumát sem lehetett lezárni, mivel hiányzott a konferencia alapelvéül megszavazott konszenzus, a teljes egyetértés.
Szó szót, felszólalás felszólalást követett, de csak nem akart véget érni a tanácskozás – egyetértés hiányában. Már-már szóba hozták, hogy azon a szombaton (miként tervezték) nem is ér véget a tanácskozás, csak a következő héten.
A nagy ellentétet Péter János szellemes javaslata hidalta át, hogy helyreálljon a konszenzus. Ha jól emlékszem, szó szerint ezt mondta: az európai biztonsági és együttműködési értekezlet külügyminiszteri szakaszának részvevői egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet a máltai javaslatban.
Meglett tehát a konszenzus, és a tanácskozóteremből kiáramló miniszterek és tanácsadóik sorra koccinthattak a már jó előtte a kristálypoharakba töltött francia (Lanson-) pezsgővel. Tették ezt a jól végzett munka zárásaként, és senki sem jegyezte meg, hogy a pezsgő közben meglangyult…
A legapróbb részletekig egyeztetett, jól összehangolt, a földrész népeinek érdekeit és akaratát minden körülmények között szem előtt tartó, a történelemben egyedülálló békeoffenzívát kezdett a Szovjetunió a többi szocialista országgal együtt, hogy végül is sikerre vigye a biztos jövő békeprogramját. Az SZKP XXIV. kongresszusán elhatározott ötpontos terv egyik legfontosabb célja, hogy az érdekeltek végre elismerjék a második világháború következményeként kialakult európai területi változásokat, és közös erővel mindent megtegyenek az európai kollektív biztonság, a tartós béke megteremtéséért.
Mindnyájan tudjuk, hogy rendkívül sok erőfeszítésbe került és kerül ezután is e terv végleges teljesítése. Európában a leghosszabb vonalon húzódik a két világrendszer határa, itt áll szemben egymással „testközelben” az atomfegyverrel fölszerelt két hadsereg, földrészünkön állomásozik a NATO főereje. Éppen ezért a kontinens jövőjét különösen meghatározza a két világhatalom, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya.
Milyen ma a szovjet–amerikai viszony? Válaszoljon erre a minapi közös közlemény, amelyet Brezsnyev és Nixon washingtoni tárgyalásai után hoztak nyilvánosságra: „A felek…egyetértettek abban, hogy sikeresen megvalósul a szovjet–amerikai kapcsolatok átszervezésének folyamata a békés egymás mellett élés és az azonos biztonság alapján.” A két legnagyobb ipari, gazdasági és természetesen katonai hatalom, a két világrendszer vezetője hallatlan felelősséggel tartozik nemcsak saját népeinek, hanem az egész világnak. Együttműködésük vagy szembenállásuk eleve meghatározza a nemzetközi helyzetet, jó vagy rossz példát adhat a velük szövetségeseknek, végső soron Európa és a világ m inden népének, országának.
Enyhülések és feszültségek váltakozásában élt legújabban négyszer hét esztendeig az emberiség; a feszültségek legtöbbször Európában töltődtek föl, és ugyanitt vezetődtek le – természetesen az áthidaló megoldások, kölcsönös kompromisszumok, tárgyalási készségek vezetékein. Különösen jól megfigyelhető az enyhülések és feszültségek váltakozása az utóbbi hét hónapban, tehát a július 3-án kezdődő külügyminiszteri Európa-párbeszédet előkészítő időszakban. Kontinensünk népei ugyancsak odafigyeltek a Helsinkiből érkező hírekre. Aggódtak, ha megmerevedtek a frontok, ha beállt a teljes szélcsend, reménykedtek, ha újabb komoly erőfeszítéssel alkotó vita bontakozott ki a Dipoliban, és az okos kompromisszumok keresésének jegyében, a problémák gyakorlati megközelítése után el-eljött a döntések víkendje.
Európa biztonsága a népek építménye. Azoké a népeké, amelyeket egykor önös érdekek légiójába soroztak be, s küldtek a futóárkokba, népeké, amelyek közé a gyűlölködés, a sovinizmus és a nacionalizmus maszlagját vetették. Azoké a népeké, amelyek megelégelték a háborút, mert túlságosan sok sírt megástak már saját halottaiknak és ismeretlen katonáknak; azoké a népeké, amelyek a munkájuk, szorgalmuk, tudásuk eredményeiben és áldásaiban tartósan akarnak gyönyörködni, és a legszebb, a legjobb, a legnemesebb, a legemberibb örökséget akarják hagyni a jövő nemzedékeknek: a békét, a tartós biztonságot.
A népek akaratából, a józan százmilliók által aláírt megbízólevéllel indulnak most Helsinkibe a külügyminiszterek, hogy segítsenek befejezni a béke építményét. Azzal az elhatározással ülnek a külügyminiszterek a Finlandia-palota tárgyalóasztalához, hogy segítsék egyszer s mindenkorra kiküszöbölni az államok között esetleg fennálló feszültség okait, és hogy a mostani értekezleten képviselt 35 állam a dolgozó tíz- és százmilliók együttes vágya és törekvése szerint hozzá akar járulni a béke és a biztonság megszilárdításához nemcsak Európában, hanem az egész világban.
A hét hónapos munkával előkészített és kidolgozott napirend a földrészünk biztonságával kapcsolatos kérdéseken túl együttműködési lehetőséget kínál a gazdaságban, a tudományban, a technikában és a környezetvédelemben, emberiességi és egyéb területeken. Egyúttal erősítheti bennünk azt a reményt, amely szerint intézményesen folytatódik az Európa és a világ békéjéért, biztonságáért immár döntő szakaszába érkezett sokoldalú párbeszéd.»
