Sorolhatnám a végtelenségig Hitler birodalmának vezetőit és beosztottait, sajnos, sokáig nem érnék a felsorolás végére. Vannak jó néhányan, akiket sikerült felelősségre vonni a történelemből jól ismert nürnbergi nemzetközi perben, ám még többen voltak azok, akik megúszták a számonkérést, mert a II. világháborúból kimaradt államok, kezdve a Vatikántól, folytatva Paraguayjal és egy sor más dél-amerikai állammal, útlevéllel látták el a náci háborús bűnösöket, a hitleri politikai és katonai gépezet vezetőit. Mások, mint Hermann Göring az utolsó pillanatban, a teljes számonkérés elől menekülve, de már rabságban lettek öngyilkosok. Nem kevesen megúszták rövidebb-hosszabb börtönnel, mi több, fölmentéssel, és a szövetségi köztársaság polgáraként élték le viszonylagos jólétben a dicsőségesnek aligha mondható életüket. Azok után, akik dél-amerikai országokban igyekeztek „alámerülni”, mint például a magyarországi zsidók deportálásában (két hónap alatt legalább 437 000 ember haláltáborba hurcolását szervezte meg) az akkori magyar politikai és karhatalmi vezetés tevőleges közreműködésével főszerepet játszott Adolf Eichmannt az izraeli titkosszolgálat Argentínában megtalálta, Izraelbe csempészte, majd hetekig tartott perben halálra ítélték. A másik fő bűnöst, „a halál angyalát”, Josef Mengelét nem sikerült elfogni, 1979 elején halt meg Brazíliában.
Hitler életben maradt politikai és katonai vezetőinek sorsáról a háború után évtizedekig cikkeztek az újságok. Különösen sokat Martin Bormannról, akiről véglegesen és egyértelműen csak 1998-ban sikerült megállapítani, hogy igaz az 1945 májusában elterjedt hír, amely szerint Berlin egyik vasúti hídján (számára reménytelenné vált menekülés közben) a fogazatába beépített ciánkálival öngyilkosságot követett el. Bormann, a hitleri birodalom szürke eminenciása, a führer leghűségesebb munkatársa volt. Az összeomlás után menekülőre fogta, de nem jutott messze főnöke hamvaitól, a birodalmi kancelláriától. Horst Gauf hesseni főállamügyész 1973 áprilisában hivatalosan bejelentette ugyan a halálát, ám csak negyedszázad múltán erősítették meg a DNS-vizsgálatokkal. Bormannról a háború után sokáig azt hitték, hogy sok cinkostársával együtt valahol Dél-Amerikában bujkál.
A Bormann-ügyről hónapokkal a hesseni főállamügyész bejelentése előtt, 1973. január 4-én írtam a Kisalföld című megyei lap külpolitikusaként:
«Lezárható-e végre a Bormann-dosszié? A hírhedt fasiszta politikus, Martin Bormann (1900–45?) halálának dátumát minden lexikon megkérdőjelezi, mert a legutóbbi időkig nem volt rá bizonyíték, hogy a führeri bunkerból történt eltűnése után (1945. május 1–2-án) szökés közben meghalt-e, vagy sikerült egérutat nyernie. Az Új magyar lexikon is ezt írja: „…Hitler helyettese és a pártiroda vezetője 1945-ben, a berlini csata idején eltűnt.”
Lázba hozta a világot a Daily Express november végi cikksorozata: Ladislas Farago (azaz: Faragó László), az amerikai titkosszolgálat egykori tisztje „minden kétséget kizáróan” arról tudósította olvasóit, hogy Argentína, Brazíla és Paraguay határvidékén bujkál a hírhedt háborús bűnös, a „barna eminenciás”, s természetesen az SS által összerabolt mesés kincseket is a magáénak mondhatja.
Néhány nappal a Daily Express cikksorozata után, 1972. december 7-én délután fél egy tájban a nyugat-berlini Invalidenstrasse és a Lehrter-pályaudvar közötti területen, földmunka közben Willi Stein és Jens Friese munkagépe emberi csontokat túrt elő a földből. Friese lapáttal folytatta a kutatást, és néhány perc múlva egy koponya és újabb csontok kerültek elő…
A nyugat-berlini politikai rendőrség munkatársai azonnal lezárták a területet, és egy kék műanyag szatyorban magukkal vitték a leletet, amely közben két csontvázra gyarapodott. Az egyikre cédulát fűztek: „24. sz. hulla, föltehetően Martin Bormann.”
A Stern című nyugatnémet polgári liberális képes magazin legfrissebb (1973/1.) száma nyolcoldalas, fényképekkel illusztrált riportban számol be a szenzációról. Megjegyzi, hogy Jochen von Lang, a lap munkatársa hét évvel ezelőtt már majdnem rábukkant Bormann csontvázára: kutatóárka ugyanis a mostani lelethely előtt csak néhány méterrel ért véget. Von Langot a megtévesztésig hasonló körülmény, egy facsoport vezette félre; szemtanúi ugyanis azt állították, hogy a jelzett helyen három fa mellett földelték el Bormann és Hitler háziorvosának, dr. Ludwig Stumpfeggernek a hulláját – 1945. május 8-án.
1945. május 1-jén délután fél ötkor, amikor a Vörös Hadsereg egységei már 200 méterre megközelítették a birodalmi kancellária alatti führerbunkert, Bormann kiadta a parancsot a kitörésre. Göbbels, a „birodalom” propagandaminisztere nem volt hajlandó Bormannékkal együtt menekülni. Fél óra múltán Göbbelsné közölte Bormann-nal, hogy hat gyermekét megmérgezte. Ezután a „barna eminenciás” egy csésze békebeli kávéra hívta meg a nemzeti szocialista pártvezetőket. Este nyolc óra tájban Göbbelsné bontott asztalt: „Gyermekeink már angyalkák, most mikövetjük őket…”
Tíz óra körül Bormann és csoportja kiosont a vezéri patkányfészekből. Útközben találkoztak Hitler sofőrjével, Kempkával, és Axmann-nal, a Hitlerjugend parancsnokával… Röviddel ezután már csak a birodalmi vezető és az udvari orvos folytatta együtt a szökést. Mivel tiszti egyenruhájukat közkatonaköpeny takarta, aránylag könnyen jutottak egyre messzebbre a birodalmi kancellária épületétől; útjukat az Invalidenstrasse felé vették. A nagy lövöldözésben fejüket vesztették (egyikük sem járt fronton, nem vett részt utcai harcokban), látták, hogy a szovjet katonák teljesen bekerítették a környéket, más kiutat nem találva, szétharapták a fogsorukba operált ciánkális kapszulát, és a Lehrter-pályaudvar közelében, a vágányok fölötti hídon holtan terültek el…
Berlin eleste után, május 3-án vagy 4-én egy francia internált azzal dicsekedett társainak a Solex-gyárban, hogy a rajta lévő köpeny Bormanné volt, ugyanis a zsebében megtalálta Hitler helyettesének naplóját, amelyet munkavezetőjének, Ottnak adott át. Ott a naplót Kurt Kalandernek továbbította, aki viszont eljuttatta a szovjet parancsnokságra. A napló jelenleg egy moszkvai archívumban található. Utolsó bejegyzés: „5.1. – kitörési kísérlet.”
Alighanem eléggé türelmetlen már a kedves Olvasó, és azt mondja: ezek alapján még mindig nem biztos, hogy a december 7-én talált csontok Bormann és társa maradványai. A Stern szerinti első bizonyíték: a felső lábszárcsontok és a koponyaméret alapján megállapították, hogy egy rendkívül magas és egy kisebb termetű férfi csontvázát hantolták ki. Az orvos 190, Bormann 168 cm magas volt. Stumpfegger személyazonosságát könnyen kiderítették, mivel a majna-frankfurti államügyészségen őrzik az egykori náci főtisztek (1945 előttről származó) azonosítási jegyeit; így a fogsor alapján minden kétséget kizáróan megállapították, kiről van szó. Bormann fogsoráról viszont egy vázlatot őriztek, amelyet Hitler fogorvosa, Hugo Johannes Blaschke professzor rajzolt még – amerikai fogságban. A rajz és a leírás minden részletében azonos a kisebbik koponya fogsorával, annyi eltéréssel, hogy a koponyalelet alsó állkapcsának metszőfogain két korona és egy híd is van. Ezt viszont a fogorvos technikusa, a Bensheimben élő Fritz Echtmann igazolta: „Igen, ez az én munkám!”
További bizonyíték még, hogy mindkét fogsorban üvegszilánkokat találtak, a ciánkális kapszula maradékait. A legfőbb bizonyíték: Bormann koponyacsontja a jobb szemüreg fölött némileg deformálódott. Hitler bizalmasa autószerencsétlenség következtében megsérült, a sebhely forradás formájában visszamaradt.
Huszonhét esztendeig egy fantomot üldözött az igazságszolgáltatás és számos szenzációvadász is keresztül-kasul a világban. Hitler helyettesére, a führer utáni „leghatalmasabb” nácipolitikusra és háborús bűnösre 100 000 márka fejpénzt írtak ki, „Bormannok” egész tucatját vélték fölfedezni… Az 1972. december 7-én Nyugat-Berlinben talált leletek meglehetős biztossággal bizonyítják: Bormann halott, aktái lezárhatók.»
