Fiatalon, nagyon fiatalon (mert az újságírók korán halnak?) elhunyt, kitűnő tollú, atyai korú győri kollégám – Rácz Ernő (1919–86) tárcajellegű (1965. július 24-i) írása kandikált ki archívumom egyik dossziéjából. Igaz, a cikk szerzőjének a nevét akkor még nem láttam, pusztán az illusztrációt, ami viszont ismerős volt…
Rácz Ernő kedves kollégám beceneve a szerkesztőségben „Balek” volt. Nem tudom, miért ragadt rá, csak annyit, hogy sosem szólítottam ekképpen, és a becenév eredete sem érdekelt. Ezerszer jobban tiszteltem, mint embert, kollégát szerettem is – a közvetlenségéért, az őszinte készségéért, a körötte nyüzsgőket kényeztető jó szívéért, baráti szavaiért, gesztusaiért, emberségéért és őszinteségéért – mindazért, ami által az első pillanattól bárki rokonszenves lehet a környezete számára.
Ernő nem csupán nagyszerű ember volt, hanem kiváló újságíró is. Ha a mindennapi teendők (a pénzkeresés) mellett ideje engedte volna, ma lapja lenne a hazai irodalomtörténetben…
Vissza az archívumhoz! A Győr-Sopron megyei napilap, a Kisalföld 1965. július 24-i, szombati számának negyedik oldalán „Madártávlat” címmel megjelent Rácz Ernő-írásról van szó. – Ernőnek is megmutattam a győri karmelita templom tornyából készített fénykép-felvételeimet. (Emlékszem, éppen renoválták a pompás barokk építményt, és a toronygomb-aranyozóval csak úgy tudtam riportot készíteni, ha kihívó biztatására fölkapaszkodom a munkahelyére. Alighanem volt a fickóban némi szakmai nagyképűség, amiért nem akaródzott neki a torony tövében nyilatkozni, bennem, az ifjú hírlapíróban pedig kellő rátartiság: csak azért sem hőkölök vissza a tisztes magasságtól…)
Az Ernő kezébe adott képekkel titkos tervem is volt: tudván, hogy őt a legegyszerűbb dolgok is megihletik, a torony csúcsából készített fényképek sem hagyják majd szó nélkül. Ha viszont Ernő ír róla, akkor néhány kép is dukál a szöveghez, nekem pedig jól jön a képekért darabonként kifizethető 30 forint honorárium…
«– Jó volna megnézni egyszer onnan felülről, milyen is az élet?
– Mássz fel a toronyba!
– De én még feljebbről szeretném látni. Madártávlatból.
– Kapaszkodj a torony gombjáig…
Jól emlékszem a beszélgetésünkre. Tavaly nyáron történt, rekkenő hőségben, az emberek fürdőruhát lóbálva rohantak a strandra. Az is eszemben van, hogy nyugtalan kollégám szavai akkor semmiféle hatást sem tettek rám. Annyira nem, hogy lépcsőmászás helyett a „Szúnyogbár” hűvöset ajánló oltalmát választottam, napszúrás ellen pedig két pohár világost.
S most, egy év után, nézegetem a képeket. A riportot, mely odafenn készült – a torony gombja mellől. A csodálatos benne, hogy akkori befejezetlen mondatomra ad választ a sorozat.
„Lássátok be embertársaim, kapkodva és rohangászva éltek. Az a szürke zakós fiatalember a Kazinczy utcában bútorszövetet vásárolt éppen, s már rohan a szemközti boltba, virágért. Ugyan, ugyan, miért ennyire sürgős? – A néni – előtte vagy tíz méterrel – bölcsebb. Tempósan ballag az úttesten, karján háncsból fonott szatyor. Hogy egy kicsit szabálytalannak tűnik a toronyból ez az átgyaloglás?
Az utca képe ötven méter magasból nyüzsgés és rohanás. A látvány ezért szédületes…”
Amikor megittam a két pohár sört, visszaballagtam a karmelita templomhoz. Kollégám ekkor botladozott lefelé a lépcsőn. Kicsit meghökkentem, ahogy mondani szokták: elmélyült arccal.
„Elmélyült arc… – furcsa kifejezés ez is. Felülről nem, csak síkból érzékelhető. De hát akkor hogyan vonatkozhat rá a mélység?
A háztetők négyszögében sötétedő udvarok a mélyek. Az udvarokra ásító ablakok a titokhordozók.
Az utcán nem takarjuk el egymás elől az arcunkat. És otthon? Miért kell szégyellni otthon, hogy emberek vagyunk?”
A gép objektívje mohó és kíméletlen. Mindenhová betekint, és mindezt egy villanás alatt.
„Titkok hordozója a győri várbástya kapuja is. Regéket őriz hallgatagon távozott évszázadokról. A napnak azonban nincs érzéke a romantikához. Éppen úgy ragyog, éppúgy simogatja sugaraival a fal peremét, mint amikor a lófarkas kopját letörték onnan Pálffy és Schwarzenberg vitézei. A bástyák előre ugró négyszögei – mintha egy felfelé fordított tenyér könyörgő ujjai lennének –, a fény felé tárulkozva kínálják a felhőknek a fűvel benőtt, mohos küzdőtereket.”
Évszázadok távlatából a mai rohanó kor is békésen nyugvónak, mohosnak tűnik majd. De az is csak innen, felülről nézve jut a kései kor szemlélődője eszébe. Odalenn – így volt ez évszázadokkal ezelőtt, így lesz évszázadok múlva – egymás mellé zsúfolódik az élmény. A látás is egysíkú, mert nincs távlat. Hiányoznak a jelent a tér mozgásában megjelenítő arányok. De akkor miért mondják az íróról, aki szeretné néha felülről, objektíven szemlélni a valóságot, hogy „elszakadt az élettől?”
Csakugyan elszakadt-e? Vagy csak a mi földhöz szokott szemléletünk miatt tartjuk furcsának, ha valaki felülről próbál bepillantani kitaposott hétköznapjainkba?»
A Kisalföld 1964. szeptember 10-i számában megjelent írás a toronygomb-aranyozókról:
«A tömjénszagú sekrestye átmenetileg az építésvezető irodája. Ketten cigarettáznak, pihennek. Aranyozók.
– Toronygomb-aranyozóknak is hívnak bennünket.
– Mióta aranyoznak?
– Ötvenhétben szabadultam az É.M. Országos Szakipari Vállalatnál, Pesten. Azóta a cégnél dolgozom – emlékezik Nagy Ferenc.
– A Művészi Kézműves Vállalatnál kaptam szakmunkás-oklevelet, szintén ötvenhétben – mondja Pnyakovics László.
– Megyünk? – kérdezi Feri Lacitól. Ez bólint. – Velünk tart? – érdeklődnek kicsit kajánul.
– Igen.
Közrefognak. Feri előttem mászik, Laci követ. Kívülről megyünk, az állványok létráján. A sok-sok deszkától nem látszik a cél, a győri karmelita-templom karcsú tornya.
Nagyon kell figyelni. Évszázados, szúette, nyikorgó lépcsők. A karvastagságú harangkötél kúszik fölfelé. A sarokból megriasztott bagoly villantja ránk csodálkozó szemét. Egy denevércsalád a gerendák közé menekül.
Összetákolt falétra vezet följebb a harangtérből. Hány mázsás a nagy-harang? Hát a kicsi? Nincs idő a találgatásra. Ismét ablakon bújunk ki a bronztetőre.
Újra létra következik. Ferdén vezet fölfelé. Dereka behajlik, amint a közepén mászik az ember. Még nyolc méter, és elérjük a keresztet. A templomgomb – a kereszt alatti gömb – alulról kicsinek látszik; majdnem egy méter az átmérője.
– Nagyon vigyázzon! – intenek. – Ez a legnehezebb szakasz.
Feri átbújik az állványok között, és megy egyre följebb. A kereszt mellett állok föl. Lentről már nem látni ide, ponyva takar el.
– Ez a mi kis bungalónk. Magassága: ötvenkét méter és huszonhárom centiméter – mutat körbe Laci. Előszedi a szerszámokat. Kés. Olyan, mint a papírvágókés, csak jóval hajlékonyabb és borotvaéles. Aranykönyv.
– Ebben vannak az aranylapok. Huszonöt. Egyenként egy tízezred milliméter vastagságúak – magyarázza. – Ezt a párnát őzbőrrel vonták be.
Vadul csapkodja körülöttünk a ponyvát a viharos szél. Himbálózik alattunk az állvány…
Összehangolt mozdulatokkal dolgoznak az aranyozók, (Feri apja és nagyapja mesterségét követi!) – Az aranykönyvből az őzbőrpárnára fektetik az aranyhártyát, majd késsel kettévágják.
– Preparált mókusfarok – húzzák elő zsebükből a másik szerszámot. Inkább legyezőre hasonlít. A mókusfarkat végig húzzák az arcukon.
– Az arcbőr zsírját hasznosítjuk, nézze csak! – és leemeli az aranyat a mókusfarokkal. A keresztre illeszti. Feri is így tesz, a másik oldalon. A kereszt sárga.
– Mixtionnal kentük be. Előtte meg míniummal – magyarázzák. A sárga mixtionra rátapad az aranylap. Egy finom ecsettel simítják rá. Az ecset: tollba foglalt emberhaj.
Ez az aranyozás. Szakma. Díszítőművészet, ezernyi veszéllyel, és sok-sok szépséggel.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
