A szerk. megj. az alább közölt sorokhoz: szerzője, Kürti Gábor a vegyészi pályáról váltott az újságírói hivatásra; évekig együtt dolgoztunk az akkor tekintélyes Magyar Hírlap külpolitikai rovatában, majd elváltak útjaink, Gábor az ENSZ szolgálatába állt, szerénységem – államközi megállapodás alapján – külföldön szerkesztett folyóiratot és tudósította a Magyar Hírlapot. Évekkel később újra összehozott bennünket a sors, Gábor – visszatérvén Afrikából – pályát s hivatást váltott, elismert természetgyógyász lett, azóta is embertársai életkörülményeinek a javításán fáradozik…)

Kürti Gábor írja: «Egy ember életének utolsó 4 napjáról számolok be alább – kórházi felvételétől váratlanul gyors haláláig. Bár érzelmileg érintett vagyok, próbálom kerülni ezt a megközelítést, inkább maradok a tényeknél, ahogy azokat a beteg megtapasztalta és megélte. Segítenek a történtek felidézésében a telefonbeszélgetések és a vele váltott Messenger üzenetek. Mellőzöm a neveket, részben kegyeleti okokból, részben azért, mert a beteg életét visszaadni nem lehet, így itt és most a történtek tanulságait tartom fontosnak.

ELŐZMÉNYEK:

Hatvanhat éves, áttétes rákos, cukorbeteg nőről van szó, aki hónapok óta alig csillapíthatóan erős fájdalmaktól is szenvedett, nemrég esett át egy műtéten, azt követően sugárkezelést, majd szteroidterápiát kapott. Augusztustól novemberig több kórház 5 osztályán kezelték, az utolsó másfél, két hónapban már ágyhoz volt kötve.

0. NAP, NOVEMBER 2., KEDD:

Sikerül elintézni, hogy a beteget másnap átvegyék egy jónevű kórház (fizetős) ápolási osztályára. Az ügyintéző a fülem hallatára telefonon egyeztet a kezelőorvossal arról, hogy átszállítás előtt az előző helyen elvégzik a covid-tesztet.

Mint később valószínűsíthető, a tesztelés elmaradt a küldő kórházban, és nem végezték el a fogadó kórházban sem. (A beteg utolsó kezelőorvosának utólagos telefonos magyarázata szerint ő fel sem vehette volna a beteget, ha pozitív a tesztje… Ez nyilván igaz, de hogy valahol mulasztás történt, az kétségtelen.)

Megjegyzés: friss adatok szerint a koronavírussal fertőzött cukorbetegek 7,3%-a veszti életét.

1. NAP, SZERDA, AHOGY A BETEG ÜZENETEIBŐL REKONSTRUÁLHATÓ:

2021. nov. 3. 8:22

Általános felfordulás van hajnali utasítás miatt. Pakolnak össze mindent, kórházon belül költöznek. Nem tudom, velem mi lesz. A doki állítólag meg van vadulva, nem kéne zavarni. Várok türelemmel, megettem egy fél zsömlét.

2021. nov. 3. 11:20

Nézem a plafont, nem történik semmi. Lassan hozzák az ebédet. Hogy utána mi lesz, senki sem tudja. – Lencseleves és krumplifőzelék egy kicsi szelet hússal.

2021. nov. 3. 17:22 (átszállítás után, már az új helyen):

Fázom és várom, hogy szóba álljanak velem.

2021. nov. 3. 18:20

Nem vagyok lázas, csak fázom. Átkutatják a holmimat, engedély nélkül. Töri a matrac a derekamat. A sírástól fázik az ember. Ma egész nap bőgtem.

KIEGÉSZÍTÉS:

Ezt követően beszéltünk telefonon, javasoltam, hogy kérjen segítséget, csengessen, hogy igazítsák meg a fekvőhelyét vagy tegyenek valamit a dereka alá. Furcsa az egész beszélgetés, csak „igen”, „nem” vagy „nem tudom” válaszokra futja, mintha a beteg zavart vagy dekoncentrált volna – de annak tulajdonítom az egészet, hogy megviselte az átszállítás. Csak később jut eszembe, hogy már kora reggel összecsomagolták a holmiját, így az élelmiszert is, de a mentő csak késő délután vitte át az új helyre, tehát ha esetleg megéhezett, leesett a vércukorszintje, semmilyen ételt nem tudott magához venni.

2. NAP, CSÜTÖRTÖK:

2021. nov. 4. 8:59

Valamennyit aludtam. Kaptam rongyot a derekam alá, így jobb. A személyzet börtönőrt játszik, kioktató, hülyének néznek. A fájdalomcsillapító adagját visszavették a felére, magyarázat nincs. Esti injekciót reggel adják.

KIEGÉSZÍTÉS: lehet, hogy az esti beadásra beállított, nyújtott hatású Xultophy inzulininjekcióról van szó, de ez már soha nem fog kiderülni…

Megvan a csengő, de elvették, mert nincs idő szaladgálni. A beteg feküdjön nyugodtan. Két zöld banán jó lenne. Más nem kell, elveszik és a ruhás szekrénybe dugják, hogy ne nassolhassak. Mondom, hogy nem nassolok, csak ha a cukor miatt gyorsan kell valami.

KIEGÉSZÍTÉS: a cukorbetegek számára, főleg, ha már inzulinon vannak, nagyon fontos, hogy elkerüljék, kivédjék a túl alacsony vércukorszintet, a hipoglikémiát.

„Hipoglikémiának azt az állapotot nevezzük, amikor a vércukor szintje 4,0 mmol/l alá csökken. Tünetei közt leginkább izzadás, remegés, gyengeség, nyugtalanság, éhségérzet, koncentrációs zavar jelentkezik, és ha az illető rövid időn belül nem rendezi a vércukorszintjét, úgy a folyamat súlyosbodhat, és tudatzavar, ájulás, görcsös tünetek is felléphetnek. Elsősorban az inzulinnal kezelt betegeknél jelentkezik ilyen állapot, ám előfordulhat más gyógyszerrel kezelt cukorbetegeknél is.” (Forrás: cukorbetegkozpont.hu)

2021. nov. 4. 16:51

Elfelejtettem kérdezni a wifit, ha jön valaki, pótolom. Most jött valaki, mondja, nincs wifi.

KIEGÉSZÍTÉS:

Este tudunk beszélni telefonon, úgy tűnik, minden rendben van. Az előző estéhez képest eltűnt a zavartság, nagyjából normálisan társalgunk. Megbeszéljük azt is, hogy másnap (pénteken) reggel a kórháztól kapott listán szereplő tételek – pelenka, nedves törlőkendő, fürdetőhab stb. – mellett még mit vigyek be, adjak le a portán. (A látogatás, tudjuk, november 1-jétől tilos.)

3. NAP, PÉNTEK:

Több írásbeli híradás a betegtől nem érkezett, az alábbi már az én utolsó üzenetem…

2021. nov. 5. 12:53

Kérlek, adj életjelet magadról. Tegnap este óta nem vagy elérhető sem itt, sem telefonon.

KIEGÉSZÍTÉS:

Végre sikerül beszélni telefonon egy kedves osztályos nővérrel. Megígéri, hogy rádugja a töltőre a telefont, ha esetleg lemerült. Szerinte minden rendben van, a beteg iszik eleget (vagy infúziót kap? – ez sem akkor, sem később nem derül ki), inkább az a baj, hogy nem eszik.

Folyamatosan hívom a beteget, a telefon kicsöng, de nem veszi fel. Talán csak alszik, vagy már nincs is magánál?

Végül este egyszer csak felveszi. De a rövid beszélgetés ismét olyan, mint a szerdai volt. A tudata zavart, a kérdésekre csak egyszavas válaszok érkeznek…

4. NAP, SZOMBAT:

Az előző esti volt az utolsó alkalom, többé nem lehetett elérni. És délután megérkezett a halálhír.

ZÁRÓ GONDOLATOK:

Az embernek, amint túljut az első döbbeneten, rengeteg kérdése van. Ezek közül néhányat megpróbál feltenni a kezelőorvosnak, de őt csak hétfő délután lehet telefonon elérni.

Lehet, hogy a beteg talán kiszáradt, vagy túl sok inzulint kapott, és emiatt tartósan hipoglikémiás lett, ami súlyos következményekhez vezetett? „A legjobb védekezés a támadás” alapon a doktornő kioktató, agresszív hangnemre vált át, egyértelműnek tartja, hogy az áttétes daganat vitte el a beteget. Nem tudom elfogadni ezt a magyarázatot a 3 nap alatt történt, viharosan gyors állapotromlásra, majd a halálra, hiszen előtte a beteg nagyjából kiegyensúlyozott, kompenzált állapotban volt, sőt az előző kórházban november 3-án kiadott zárójelentés még a mozgásszervi rehabilitáció konkrét lehetőségét is felvetette.

(A halottvizsgálati jegyzőkönyvben különben a halál okaként a szívelégtelenséget jelölték meg, mint általában…)

Persze hamarosan rájövök, hogy semmi értelme szakmai vitába belemenni, ha az ember maga nem orvos. A doktornő felveti, hogy kérjen a család boncolást, ha orvosi vagy ápolási hibára, mulasztásra gyanakszunk. Mire azt válaszolom, hogy ennek semmi értelmét nem látom, hiszen sem a kiszáradást, sem az esetleges inzulin-túladagolást a boncolás nem tudja kimutatni. Erre a vonal másik végén csend lesz…

Magyarázatot kérek még a kezelőorvostól arra, hogy az ápolók elvették a betegtől a csengetés lehetőségét, így segítséget sem kérhetett, ha szüksége volt rá. Legnagyobb megdöbbenésemre a doktornő nem cáfolja ezt, sőt válaszából kiderül, hogy ez nem egyedi túlkapás vagy ideiglenes „büntetés” náluk, hanem egyfajta rendszer. Magyarázattal is szolgál: ha percenként csengetnek a betegek, akkor az ápolónők nem tudnak mindenkit ellátni, az viszont baj lenne… Kétségtelenül ésszerű érv. És az nem számít, hogy a csengő elvételével teljesen megfosztják a beteget a segítségkérés lehetőségétől, végső soron a reménytől?

Rákérdezek arra is, miért nem hagytak legalább egy kis sós süteményt vagy ropit a betegnél, hogy segítsen magán, ha úgy érzi, hogy túlságosan leesett a vércukorszintje. „Nem szeretjük, ha a betegek maguk döntik el, mikor mit esznek”, így a válasz.

Elköszönök, miközben teljesen elszörnyedek, hogy mindez megtörténhet egy kórházban 2021-ben, Európa közepén.

Biztos vagyok benne, hogy a magyarországi orvosok és ápolók – az utóbbiak még mindig szégyenletesen alacsony bérért – döntő többsége szakmailag helyesen, lelkiismeretesen, gondosan jár el. És remélem, hogy emberségesen, kedvesen bánnak a rájuk bízott, kiszolgáltatott betegekkel – de ebben az esetben az utóbbinak éppen az ellenkezője történt.

Van tanulság? Talán ennyi: emberek, nagyon vigyázzatok, lehetőleg ne kerüljetek kórházba! De ha valaki mégis kórházban köt ki, akkor a hozzátartozói fokozottan ügyeljenek arra, hogy a beteget ne sérthessék meg emberi méltóságában, és szabadon élhessen a jogaival. Az egészségügyi törvény egyébként a betegjogokat és azok ideiglenes korlátozását is pontosan szabályozza, de persze minden törvény csak annyit ér, amennyit a benne foglaltakból megtartanak. Jó lenne, ha a beteg embernek soha nem kellene odaképzelnie egy kórház bejárata fölé a dantei feliratot: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Utóirat: Kedves Gábor, fogadd őszinte együttérzésünket. Az Infovilág szerkesztőségének közössége.