Évizedekig foglalkoztatta mindenekelőtt a bulvársajtót, később már nem csak azt, a rádiót és a tévét is a német gyökerű osztrák Udo Rudolf Proksch (álnéven: Serge Kirchhofer). Az 1934-ben Rostockban született, és huszonkét évvel ezelőtt a gráci börtönben elhunyt férfi minden volt, csak tisztességes fickó nem. (Persze, szülei sem mutattak neki jó példát, még a második világháború után is meggyőződéses nácik voltak…) Proksch volt osztrák vállalkozó, cukrászdatulajdonos, formatervező, feltaláló (a halottakat csőbe húzva, állva kell eltemetni, hogy még jobban kihasználhassák a temetőket…végül pedig tömeggyilkos. (A nyitó képen: letartóztatása után; a kép forrása: PressReader.) Ebbéli minősítését bíróság mondta ki az 1990-es évek elején elhíresült Lucona-ügy kapcsán. A bűnügy tárgyalása végén a grác-karlaui börtönbe csukták. A Proksch-ügyről szóló írásaimból: Az újságíró archívumából – csőbe húzott hullák, hat halott és bukott politikusok; Az újságíró archívumából: Gyilkos vagy kókler. És itt egy újabb, most fedeztem föl archívumomban, a Mai Nap 1992. február 4-i számában jelent meg. Íme:
«Nemes egyszerűséggel „tömeggyilkosnak” nevezte dr. Friedrich Forsthuber főállamügyész az egykori osztrák szocialista kormányt is megrengető Udo Proksch életművészt. A disznópásztorból szemüvegkeret-tervezővé, szabadalom-kidolgozóvá (függőlegesen temessék el a halottakat, ekként jobban kihasználhatók a temetők…) és a Club-45 politikuspáholy házigazdájává, a nemzetközi hírű bécsi Demel (udvari beszállító!) cukrászda tulajdonosává avanzsált, minden hájjal megkent férfiú karrierje alighanem egyszer s mindenkorra megszakadt. Az 57 esztendős Proksch a fejére kimondott végső és megfellebbezhetetlen ítéletet, az életfogytiglant ekként kommentálta: „No, most már azt is mondhatom, hogy Heil Hitler!” – Ifjabb olvasóink számára fölidézzük, ki is ez a Proksch, és miért állították bíróság elé.
Ha azt írjuk, hogy Lucona, akkor mintegy ikerszóként Proksch is mellé kívánkozik. Sok évvel ezelőtt az akkori osztrák kormány és a szocialista pártvezetés tagjaihoz fűződő lekötelező barátságában bízva, Udo Proksch úgy vélte, hogy neki mindent szabad. A joviális, tömzsi férfiú élete nagy ötletét (és általa üzletét is) vélte megvalósulni, amikor bűntársával, Hans Peter Daimlerrel az osztrák biztosítástörténet mindeddig legnagyobb csalását próbálta elkövetni.
Kibéreltek ugyanis egy öreg teherhajót, a már említett Luconát, megrakták egy halom ócskavassal, és útnak indították a Távol-Kelet irányába. A hajó hivatalos papírjain méregdrága uránérc-feldolgozó gépek és berendezések szerepeltek, amelyeket ily módon az osztrák Bundesländer társaságnál 31 millió svájci frankra biztosítottak is. Csakhogy a Lucona India partjaitól tisztes távolságban, ott, ahol az óceán a legmélyebb, fölrobbant és elsüllyedt. Hat tengerész lelte halálát, a kapitány és a legénység további hat tagja megmenekült.
Proksch szerfölött kalandos és változatos életéről tudni illik, hogy nemzetközileg ismert fegyver- és robbanóanyag-gyűjtő is volt. Mi több, értett is e veszedelmes szerkezetekhez. Nemegyszer megfordult az osztrák hadsereg gyakorlatain is. Így aztán nem nehéz fölfedezni az összefüggést a Lucona teherhajón bekövetkezett szerencsétlenséggel. Proksch és haverja persze azonnal kártérítésért jelentkezett a biztosítónál. Csakhogy a társaság „szagot kapott”. Vizsgálat vizsgálatot követett, s hosszú évekig nem tudták Prokschra bizonyítani a bűnösségét. Közben igen fontos, Prokschra nézve terhelő ügyiratok is eltűntek; teljesen véletlenül akkor, amikor még a gyanúsított egyik kebelbarátja ült a bécsi belügyminiszteri bársonyszékben.
Máig sem tudható, honnan szagolta ki Udo Proksch (és persze német cimborája, Daimler), hogy az osztrák hatóságok le akarják tartóztatni: a házkutatási paranccsal érkező rendőrosztag üresen találta Proksch házát. Egy halom, közvetve terhelő iratot azonban magukkal vittek a hatóság emberei. Prokschot mintha a föld nyelte volna el. Hónapok múltán akadtak nyomára a Fülöp-szigeteken, ahol közben plasztikai műtétet hajtottak végre rajta, jócskán elváltoztatva ábrázatát. Bécs és az Interpol is hiába kérte a nemzetközileg körözött Prokschot, a manilai hatóságok „nem találták”.
Már-már úgy látszott, lustitia végleg lemondhat az igazságtevésről, amikor a londoni repülőtéren egy tranzitutas hamisnak látszó útlevéllel fölszállt a bécsi gépre. Az abszolút véletlennek köszönhetően bukott le Udo Proksch Schwechaton; külsejét annyira sikerült megváltoztattatnia, hogy csak az ujjlenyomata és beismerő vallomása azonosította. Saját apja, legközelebbi barátai és barátnői sem ismertek rá.
Ne szaporítsuk a szót: Prokschot perbe fogták, és az osztrák igazságszolgáltatás mindeddig legdrágább bizonyítási eljárása után (mélytengeri expedíciót kellett szervezni a Lucona roncsainak földerítésére!) hat-hat rendbeli gyilkosság, gyilkossági kísérlet, robbanóanyaggal való veszélyeztetés és különösen nagy összegű csalás kísérlete miatt húszévi fegyházbüntetésre ítélték.
Proksch és védőügyvédje enyhítésért, az államügyész súlyosbításért fellebbezett. A minap született újabb (és végső) ítélettel a bíróság súlyosbította a verdiktet. Nem vette figyelembe dr. Richard Wandl érvelését, hogy ezzel az ítélettel egy súlyosan beteg ember halálát is okozhatják. Az ügyvédnek azt a kérését is elutasította a bécsi legfelső bíróság, hogy várjanak a végső szó kimondásával addig, amíg az időközben német bíróság elé állított tettestárs, Daimler ügyében befejeződik a tárgyalás.»
“Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.
