Hogyan hagyhatta az EU, hogy Magyarország illiberális mintává váljék? – ezt járja körül a The New York Times. Steven Erlanger brüsszeli diplomáciai tudósító és Benjamin Novak közös cikke szerint a túlzott engedékenység és a vágyálmok kergetése – wishful thinking – évei után Brüsszel végre megpróbálja megzabolázni az összeférhetetlen Orbán Viktort. Az uniós vezetők most már úgy látják, hogy a magyar miniszterelnök létében fenyegeti a tömböt, amely modellértékűnek tekinti magát az emberi jogok és a jogállamiság terén. (A nyitó képen: Maga alá vizelő kövér kutyaként ábrázolta The Economist című tekintélyes brit üzleti lap Orbán Viktort, akit Manfred Weber dob ki az Európai Néppártból.)
Orbán a múlt évtizedet illiberális államának állandó építésével töltötte, és ebben segítette őt az EU bőkezű támogatása. Még ha ez okozott is némi repedést a blokkon belül, a többi tagországi vezető többnyire elfordította a fejét, igyekezett távol tartani magát, nem akart beleszólni mások dolgába. Mostanra azonban Orbán ellenszegülése és megátalkodottsága – ha szándékolatlanul is, de – oda vezetett, hogy a gyakorta lomha uniós rendszert cselekvésre ösztönzi a tömb alapját képező demokratikus elvek megvédése érdekében – összegzi az előző évekre jellemző hozzáállás megváltozását a The New York Times.
A cikk jelzi, hogy az Európai Bíróság hamarosan határkőnek számító döntést fog hozni arról, van-e jogköre az uniónak ahhoz, hogy a tagországok finanszírozását az alapvető értékek tiszteletben tartásától tegye függővé. Ha igen, ez eurómilliárdokba kerülhet az elvárások megsértőinek. Az EU – írja a lap – mindig következetesen törekedett a tagállami vezetők közti konszenzusra. Orbán azonban annak a küszöbnek az átlépése felé taszítja az EU-t, hogy ne pusztán politikai, hanem pénzügyi büntetéseket is kiszabjon. Ez viszont új problémákat is okozhat majd, hiszen például arra sarkallhatja a végrehajtói jogkörrel felruházott Európai Bizottságot, hogy mélyebben avatkozzék be a tagállamok belső ügyeibe.
Az amerikai lap több mint egy tucat jelenlegi, illetve volt európai tisztségviselőt interjúvolt meg, hogy feltérképezze azt a folyamatot, amelyben végül is felismerték az Orbán illiberalizmusában rejlő súlyos veszélyt. Annak még a tudatos negligálását példázta, amikor 2015-ben Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke az érkező Orbánt „itt jön a diktátor” megjegyzéssel fogadta, és barátságosan pofon legyintette. Luuk van Middelaar, aki Herman Van Rompuynek, az Európai Tanács akkori elnökének volt a beszédírója, most elmondta a lapnak: a tagállami vezetők tanácsa úgy működött, mint egy klub, „Viktor közéjük tartozott”, valamennyien politikai ragadozók voltak, akik tisztelték egymásban azt az egyszerű tényt, hogy választást nyertek.
Néhány európai törvényhozó hamar felismerte ugyan, hogy Orbán eltiporja a demokratikus normákat, de lehurrogták őket, főként az Európai Néppárthoz tartozó tagállami vezetők, köztük Angela Merkel német kancellár. A New York-i lap utal arra, hogy német vállalatok nagy beruházásokat valósítottak meg Magyarországon, és – egy prominens néppárti forrást idézve – megírja: Merkel és munkatársai azzal szerelték le az Orbán elleni panaszokat, hogy igen, nehéz eset, de fontos, hogy a pártcsaládon belül tartsák.
Rui Tavares volt portugál EP-képviselő, aki 2013-ban közreműködött a magyar jogsértésekről szóló jelentés összeállításában, úgy ítéli meg: még ma is fizetik annak az árát, hogy az Európai Tanács semmit sem lépett. A belga Didier Reynders – aki most igazságügyi EU-biztos – a The New York Timesnak nyilatkozva felidézte: 2011-ben hazája külügyminisztereként fölvetette, hogy Orbán új alkotmánya sérti az európai elveket, de az volt a reagálás, hogy ez nem a tagállamok ügye, talán inkább a bizottságé… talán inkább a bíróságé…
Ivan Krasztev bolgár elemző emlékeztet arra, hogy Orbán éveken át óvatos pávatáncot járt, ügyelt arra, hogy ne lépjen át vörös vonalat.
„Ami felszabadította Orbánt, az a 2015-i migrációs válság volt – ezt már Mark Leonard, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa igazgatója állítja. – Hirtelen már nem csupán Magyarország ügyében állt ki, hanem a migráció átfogó ügyében, támogatást kapott Németországól, Ausztriától és más közép-európai államoktól, ami hatalmat adott a kezébe.”
Élesebb fordulópont következett 2018 májusában, amikor Orbán találkozott az Európai Néppárt vezetőivel, Joseph Daul elnökkel és Manfred Weber frakcióvezetővel, akik figyelmeztették, hogy a frakcióból való kizárást kockáztatja. Egy tisztviselő visszaemlékezése szerint Orbán akkor azt mondta: „Ha megpróbáltok kirúgni, tönkre teszlek titeket”. Aztán tíz hónapba telt, mire a Fideszt felfüggesztették, és két évbe, míg Orbán távozott a pártcsaládból. Weber azt mondta a The New York Timesnak, ma sem győzelemnek, hanem a jobbközép egység fenntartása szempontjából vereségnek tekinti a Fidesz elvesztését.
Azóta megváltozott a hozzáállás. Miután az adófizetők pénze lett a tét, veszélybe került a következő hét évre szóló uniós költségvetés, és félő, hogy Orbán és a lengyel Kaczynski figyelmen kívül hagyja a közös értékeket, Brüsszel végre rátalálhatott az érintett országok belpolitikájának befolyásolására alkalmas eszközre, az európai szerződések megsértése miatti perek és a súlyos pénzügyi következmények kombinációjára.
A nagy pillanat akkor jön el, amikor az Európai Bíróság még ebben a hónapban közzéteszi ítéletét. Ha Magyar- és Lengyelország – mint az várható – elveszti a pert, nem tudható, mi jöhet akkor, ha ez a két ország egyszerűen nem hajlandó eleget tenni az ítéletnek. Ez ismeretlen térségbe lökné az Európai Uniót – zárul a The New York Times cikke.
