A tánc a pillanat művészete – beszélgetés Kiss Jánossal, a Győri Balett visszavonulás előtt álló igazgatójával

A közönséget nem kiszolgálni, hanem szolgálni kell – vallja Kiss János a Győri Balett igazgatója. A csaknem negyvenéves intézmény minden egyes előadását ez a szellemiség hatja át. (Kép: gyoriszalon.hu)

A társulatot ez a küldetés vezérli mikor a fáradságos, testet és lelket igénybe – felkészülés után színpadra lépve a közönségnek megmutatja, hogy ahol a szó ereje véget ér, ott kezdődik a tánc hatalma. Kiss Jánossal a többi között a társulat mögött álló évekről, illetve a soron következő feladatokról beszélgettünk.

– A Győri Balettot 1979-ben alapították. Közeleg a negyvenedik évforduló. Mivel készülnek a jubileumi eseményre?

​Mindenképpen szeretnénk méltó módon megünnepelni a mögöttünk álló évtizedeket. Alapító tagként, illetve az együttest 25 éve vezető igazgatóként a célom mindvégig az volt, hogy maradandót alkossunk és a balettművészetet szerető és értő közönséget gyűjtsünk magunk köré. A terveink között szerepel a többi között egy fotósorozat összeállítása „40 év, 40 kép” címmel. A fénykép ugyanis az, ami leginkább képes megragadni a tánc pillanatának illékonyságát, visszaadva a megismételhetetlen, egyszeri varázsát.

– Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, mit tart a társulat legfontosabb erősségének?

Kiemelt jelentőségű az, hogy az együttes nemzetközi mércével mérve is megfelel a közönség, illetve a szakma követelményeinek. Büszke vagyok arra, hogy a társulatot gyakran, sokat hívják külföldre. Sok országban, városban volt, van és lesz fellépésünk.

– Hol voltak legutóbb?

Olaszországban, Németországban és Szlovákiában, most pedig Oroszországba készülünk. Jó érzés megtapasztalni, hogy világszerte ismernek és elismernek minket.

– A bemutatók során tapasztalnak különbséget az egyes országok közönsége között?

Óriásiak a különbségek. Egészen máshogy viselkedik a kínai, az indiai, vagy éppen az olasz közönség. Németországban például az a szokás, hogy a nézők a lábukkal dübörögnek, ha elnyeri a tetszésüket az előadás.  Érdekes az is, hogy sok országban nem értik a magyarországi vastaps-jelenséget, ez a legtöbb országban nem szokás. Nálunk a tetszésnyilvánítás ezen formája bizonyára a magyar virtusból fakadóan alakult ki.

– Lassan itt a nyár, amely a társulat számára aligha uborkaszezon.

Ez így igaz. Július az európai ifjúsági olimpiai fesztivál időszaka. Ez tulajdonképpen az olimpia kistestvére. Ötven országból érkeznek sportolók, csaknem négyezren. Erre az alkalomra külön előadással készülünk a Győri Nemzeti Színház tánckarával és a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola növendékeivel közösen. Óriási kihívás, bár társulatunk számára nem újdonság ekkora közönség előtt a fellépés. A különleges körülményeket is megszoktuk. Fennállásunk óta léptünk már fel templomban, stadionban, gyárban és szabadtéren is. Pályafutásom egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor 1991-ben János Pál pápa tiszteletére a Szent Margit legendát adtuk elő 50 ezer ember, és természetesen a pápa előtt.

– Milyen előadásokkal várják a közönséget az ősztől?

Mindig az új darab a legizgalmasabb, amit még nem mutattunk be, ami a közönség előtt még nem debütált. A repertoár kialakításánál arra törekszünk, hogy a hidegből a meleg vízbe merítsük a nézőket, néha lazítani kell a feszességen, néha pedig fordítva. Vallom, hogy nem kiszolgálni, hanem szolgálni kell a közönséget, a szórakoztatáson túl a művészi igényességet és ízlést is segíteni kell csiszolni, formálni, fejlődni. Mindennek szellemében novemberben készülünk a többi között „A skarlát betű” előadására, amelyet a híres könyv nyomán állítunk színpadra. A darab szerelemről képmutatásról, hazugságról, egyszóval az életről szól, mindezt egy igazán izgalmas, egyedi személetmódon keresztül vetítjük a színpadra.

– Mit tartogat a 2018. esztendő a társulat számára?

Januárban egy igen izgalmas előadással lépünk fel Olaszországban. A Győrött és Budapesten már játszott, és a közönség által igen kedvelt Vámos György-darabbal, a Rómeó és Júliával készülünk meghódítani az olasz szíveket. Nagyon fontosnak tartom a modern művészetekben is megőrizni a klasszikus értékeket. Ez a darab mindezt ötvözi. Emellett Kodály Zoltán halálának évfordulójáról is megemlékezünk. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy a Mester özvegye hozzájárulásával felcsillanthatjuk a Kodály-életművet, és Velekei László Romance című előadásával a zeneóriás néhány alkotását felidézhetjük a közönségnek.

– Mi a véleménye a balettművészet jelenéről?

Régen elég volt a klasszikus technikai ismeretek birtoklása, amit kilenc év alatt sajátítottak el a növendékek. Mára ez már kevés. Nőnek az igények és követelmények a koreográfusok és közvetve a közönség részéről egyaránt. Egyre nehezebb a bejutás profi ligába és ott megmaradás.

– Igazgatói és szakmai tevékenysége mellett számos köztestületben képviseli a táncosok érdekeit. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni az időkorlátokkal?

Nagyon nehéz feladat és óriási felelősség. Igazgatóként 52 emberért, 52 családért vagyok felelős. Hiszem és vallom, a táncosokért harcolni kell. Mindig és mindenkor az aktuális kormányzattal karöltve segíteni kell, hogy a táncművészet ki tudjon teljesedni, és a jelen mellett jövője is legyen.

– Igaz a hír, hogy a visszavonulását tervezi?

Igen. A tánc fiatal testet és szellemiséget követel – az igazgatótól is. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a negyvenedik évforduló után átadom a stafétabotot. A következő időszakot pedig az utódom kinevelésére fordítom. Fontos volt számomra, hogy a legjobb képességem és tudásom szerint a társulatból a legtöbbet hozzam ki, és a csúcsra segítsem. Leköszönésem után pedig fontos, hogy ne törjön meg ez a fejlődés, képes legyen a csapat a haladásra, újabb csúcsok meghódítására.

– Visszavonulása után milyen feladatoknak jut elsőbbség az életében?

Egy biztos, nem fogok unatkozni, a munka mindig szembe szokott jönni velem, előle pedig nem szoktam elugrani. Eddig is és ezután is igaz lesz: a táncművészetért az életemet és véremet.  Abban az esetben, ha a társulatnak szüksége lesz rám – ha igazgatóként nem is, de külső támogatóként – segíteni fogok, ahol csak tudok. A családom és a mestereim is mindig a maximalizmusra neveltek, arra, hogy félgőzzel nem érdemes semmit sem csinálni. Ez egyébként nem csak a táncművészetre igaz. Példaértékű volt mindig is számomra azoknak a takarító néniknek a munkája – mi csak angyalkáknak hívtuk őket – akik a színpadot készítették elő a számunkra. Az ő elkötelezett és pontos munkájuk is kellett ahhoz, hogy a fellépések során biztonságban és jól érezzük magunkat. Már mindannyian nyugdíjba vonultak, de mindig jó szívvel gondolok vissza rájuk.

– Táncművészként el lehet érni a tökéletességet?

Erre csak törekedni lehet. Vérrel és verítékkel. De mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a közönség számára akkor és ott valami emlékezeteset adhassunk.  

Kiss János Kossuth-díjas balett-művész, Érdemes Művész 1979-ben végzett az Állami Balettintézetben. A Győri Balett egyik alapító tagja volt, majd vezető magántáncosa lett. 1991 óta a társulat igazgatója. 2000–01-ben a Magyar Táncművészek Szövetségének társelnöke, 2001–07 között elnöke volt. 2001 óta a Nemzeti Kulturális Alapprogram táncművészeti kollégiumának elnöke. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda Elnökségének tagja.