Nyár lévén még a (félhivatalos) magyar kormánylap is helyt adott a többi között az osztrák bel- és külpolitikára szakosodott munkatársának egy kis (hogy is írjuk?) sikamlós-csiklandós kalandozásra. Természetesen néhány évvel azelőtt, hogy ez a sztori 1989. augusztus 11-én megjelent a Magyar Hírlapban (nem tévesztendő össze a jó esztendeje megszüntetett azonos című nyomtatvánnyal!), aligha tette volna közzé a hitelességére és komolyságára különösen kényes magyar napilap. Ám miután a leginkább érintett Ausztria sajtójában az általam írtaknál sokkal részletesebben megszellőztették a témát, és az amerikai kollégák sem kímélték a főszereplő(ke)t, már nem lehetett gond „szerencsétlen Félix” nem mindennapi sztorijának tálalása a magyar olvasóközönség számára. Íme:
Kapóra jött a Bloch-ügy a nyár és az uborkaidény kellős közepén! Miután feltételezett szálai Kelet és Nyugat felé egyaránt vezetnek, és megvan benne mindaz, ami egy hagyományos kémsztorihoz mindenképpen szükséges, akár hetekig is elcsemegézhetnek belőle jó tollú és rámenős újságírók, a lapjuk példányszámát emelni szándékozó szerkesztők. És persze az olvasó is megkap(hat)ja mindazt, ami neki jár. Mert, kérem szépen, benne van ebben a dossziéban a szovjet, az amerikai titkosszolgálat és kémelhárítás, azaz a KGB, a CIA és az FBI is. Belekeveredtek a bécsi mazochista és szadista „örömszerző szakma” hölgyeményei, talán még a párizsiak közül is néhányan. Van egy komputer-szakembernek álcázott, finn útlevéllel röpködő állítólagos szovjet ügynök, egy Unesco-tisztviselőnek álcázott másik szovjet összekötő, aki – titokban fölvett videofelvétellel bizonyíthatóan – egy fekete táskát adott át a főszereplőnek egy párizsi étterem asztala alatt. Csakhogy ez a táska nem lehet bizonyíték, miután mindeddig ismeretlen a tartalma. Előfordulhat, hogy csupán déligyümölcsöt s néhány tábla csokit hozott benne a kedves (kém)bácsi a gyerekeknek.
Mind ez ideig tehát majdnem jelentéktelennek és szokványosnak tetszik a történet, ennyiből aligha él meg hetekig a sajtó. Csakhogy miután Felix Bloch (nem tévesztendő össze a svájci Nobel-díjas fizikussal – a szerk. megj.), a hallgatag főszereplő nem akárki, hanem az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének második embere volt, aki hét évig állomásozott a „kék” Duna partján, kiszolgálta a Reagan-adminisztráció nem éppen diplomatának született két nagykövetét is az osztrák fővárosban, máris kezd érdekesebbé válni a történet. Igazán sikamlóssá pedig akkor lesz, amikor kiderül: az osztrák születésű Felix Bloch évtizedek óta szoros baráti kapcsolatot ápolt dr. Alois Mockkal, Osztrák Néppárt vezető politikusával, volt alkancellárral és külügyminiszterrel. Egykoron együtt tanultak, és a későbbiekben sem vesztették szem elől egymást, a feleségek is jó barátnők lettek, összejártak (főként a bécsi évek alatt), s ha Washingtonba szólította a szolgálat Mockékat, Blochék szívesen rendelkezésükre bocsátották a vendégszobájukat.
Bloch és „Bobby gróf”, azaz Robert Graf (akkoriban osztrák szövetségi gazdasági miniszter) gyakran együtt ebédelt a bécsi Grotta Azzurában, ebben az előkelő olasz étteremben, és évente kétszer hatan (Mockék, Blochék és Grafék ülték körül a vacsorázóasztalt „Bobby” eisenbergi (=Csejke, Németlövő-Csejke) birtokán, a magyar határ közelében. Tilos, a beosztással összeegyeztethetetlen cselekedetek? Aligha, hiszen a diplomaták kötelessége is, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat alakítsák ki állomáshelyükön a prominens személyekkel. Graf meglehetősen jól ismerte Blochot, akinek 50. születésnapján dukált a „Dear Felix” megszólítás. Nem véletlen hát, hogy amikor az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI fölkérésére az osztrák belügyminisztérium állambiztonsági főnökei összeállítottak és elküldtek Bloch bécsi ismerőseinek 12 kérdést, Graf ex-miniszter válaszai semminemű kapaszkodót sem tartalmaznak a nyomozók számára.
Illlusztráció: noir4usa.org/cafe-noir-bloch-freud-and-the-city-of-spies/
Illene végre kimondani: kinek, mi kifogása van Blochhal szemben? Az amerikai ABC tévéállomás gyújtotta meg a gyanú kanócát az ötvenes évei közepén járó karrierdiplomata széke alatt. Akkor, amikor az már újra otthon, a külügyminisztérium igen fontos szobájában ült. Azt állították róla, hogy „1980 óta informálta a szovjet KGB-t egy finn számítógép-szakértőnek álcázott, Bécs és Helsinki között ingázó összekötő révén”. Azt is a szemére vetik, hogy e tevékenységéért dollár-százezrek ütötték a markát, ugyanis a szovjetek Bloch közreműködésével egész sor COCOM-listás technológiához jutottak hozzá. A „Waldheim-ügy” óta érezhető amerikai bizalmatlanság Ausztriával szemben csak erősödött, amikor Washington néhány évvel ezelőtt megpróbált diktálni Bécsnek, miképpen védje a korszerű nyugati technológiát. Ez egybeesik Bloch Duna-parti szolgálati idejével. Ráadásul a Wall Street Journal a minap megszellőztette Vitalij Jurcsenko – CIA-ügynökké lett KGB-tiszt – információját, amely szerint 1985-ben az oroszoknak sikerült lehallgatniuk a bécsi amerikai nagykövetség telefonjait. Főként azok a beszélgetések érdekelték őket, amelyeket az osztrák kereskedelmi és külügyminisztérium illetékeseivel folytattak a technológiai transzfer ügyében. „Bloch egyáltalán nem ismeretlen a keleti elhárítás köreiben” jelentette ki Leo Frank ezredes, a linzi rendőrség volt bűnügyi osztályvezetője, az osztrák államrendőrség egykori tekintélyes beosztottja, napjaink egyik legjobb osztrák kémszakírója. A Neues Volksblattban arról nyilatkozott, hogy az NDK titkosszolgálata által (belső használatra) 1968-ban megjelentetett „ClA-kézikönyv” 64. oldalán ez áll a gyanúba keveredett főszereplőről: „Bloch, Felix Stephan, szül.: 1935. 7. 19. Ausztriában, nyelvismerete: német, spanyol, 1945 óta USA-állampolgár; 1959-től a külügyminisztériumban, CIA-tevékenység; állomáshelyei: Düsseldorf, Caracas (alkonzul), Washington”. Azóta persze másutt is megfordult: Berlinben és Nyugat-Berlinben, Bécsben.
Érdekesség: bár a kiválóan fölkészült NDK-szakemberek már 1968-ban tudtak Bloch CIA-tagságáról, mégsem tettek ellene…
Az osztrák BM állambiztonsági szolgálata megtalálta Bloch állítólagos finn KGB-összekötője, Reino Gikman bécsi tartózkodásának nyomait. És most jönnek a nők! Az FBI svájci irodája közölte a bécsi nyomozókkal annak a hölgynek a nevét, aki állítólag különleges szerelmi szolgáltatásokat nyújtott a föltételezett – immár szovjet–amerikai – ügynökdiplomatának. A Gina (valószínűleg ál-) néven szereplő személy nem is olyan régen a szado-mazo „kultúra” korbácsos-láncos játékai legfőbb ismerőjének számított Becsben. Az általában jól értesült Profil maazin legfrissebb számában azt írja, hogy Bloch rendszeresen találkozott Ginával, felesége távollétében még a döblingi szolgálati villájában is vendégül látta. Vannak, akik szerint a magas beosztású amerikai diplomatának más ügyből kifolyólag volt szüksége Ginára, akit viszont „a finn” is jól ismert.
Mindazonáltal az IBM-számítógépek Helsinkiből Bécsbe járkáló szakértője is szereti a Gina nyújtotta örömöket. Bizonyíték erre (egyebek között) Gikman Párizsból 1989. május 12-én küldött képeslapja (a képen), amelyen három összekötözött, bájait domborító, csupán cipőbe öltözött hölgy látható. A címzettek: a bécsi Kern kiskocsma „udvari tanácsos” törzsasztalának vendégei. Véletlenül (?) a bel- és a külügyminisztérium, a kancellári és az államfői hivatal, az alsó-ausztriai tartományi kormány hivatalnokai. – A minap Franz Löschnak osztrák belügyminiszter kijelentette a bécsi rádióban: hivatala lezárta a Bloch-dossziét, mert az amerikai diplomatának az osztrák politikusokhoz fűződő kapcsolatai nem érintik az ország biztonságát.
Washingtonban azonban továbbra is nyitva a dosszié, annak ellenére, hogy mindeddig semmi vádnak valót sem találtak (az újságírók által) „szerencsétlen Félix”-nek elkeresztelt Bloch ügyében. A már idézett bécsi hetilap, a Profil munkatársa egy töredék-telefonbeszélgetést folytathatott az amerikai diplomatával. Felix Bloch kijelentette: „Vádaskodások vannak, bizonyítékok nincsenek. Bizonyítsák be a bűnösségemet!”