Major János (1934–2008) művészetét a nagyközönség kevéssé ismeri, szakmai körökben azonban a magyar neoavantgárd, az Iparterv-generáció legendás alakjaként tartják számon. 1989 óta több alkalommal volt ugyan egyéni kiállítása, monografikus igényű bemutató mind ez ideig nem jött létre. Ezt a hiányt szünteti meg – legalábbis részben – „A halottak élén” – Major János világa című tárlat.
Tematikus kiállításról van szó, amely korlátozott számú művön keresztül nyújt hiteles betekintést az életműbe. A választott szempont a művész minden alkotói periódusa számára releváns, így az œuvre legkisebb közös többszörösének tekinthetjük.
Az elmúlás témája, valamint a temetők különös, esetenként groteszk világa hamar felkeltette Major érdeklődését, a korai fotókat később body art és konceptuális munkák követték, majd a temetői ikonográfia grafikai recepciója.
Major sírkőfotói a hetvenes években nagy hatást gyakoroltak Huszárik Zoltánra, a Kis Varsó csoport főként Majorral foglalkozó művének alapmotívuma is sírkőhöz kapcsolódik. A zsidó temetők témájával egyes műveken összekapcsolódik a tiszaeszlári vérvád, amelynek művészi feldolgozásai közül Major munkája (Scharf Móric emlékezete, vaskarc, 1966) kiemelkedik mind összetettsége, mind korai dátuma miatt.
A kiállított művek sora értelmezhető traumát jelentő élmények feldolgozásaként is. Legyen szó a Majort és családját is érintő holokausztról, az 1956-i forradalomról, vagy éppen a társadalmat felkavaró tiszaeszlári vérvádról, a művész minden esetben megtalálta a módját annak, hogy a tragikus eseményeket művészetének ihletforrásaként használja. Erre a művészi stratégiára utal az Adytól kölcsönzött cím is.
A kiállítás kronologikusan és tematikusan épül fel. Az első szekció az Erőltetett menet (1955), amely egyszerre utal Radnótira és a művész édesapjára, aki munkaszolgálatosként halt meg. Ezután szerepel az 1956-i forradalom az Akasztott emberrel (1957) és vázlataival. A harmadik szekció a tiszaeszlári vérvádé, itt a Scharf Móric emlékezetének (1966) két változata áll a középpontban. Ezt követik a sírkőfotók, valamint a hatvanas évek végétől-hetvenes évek elejétől az előbbiek felhasználásával készült, konceptuális művekként számon tartott munkák. Az első termet az 1973-i, balatonboglári Élő síremlék zárja, amely Major egyetlen body art munkája.
Kevéssé közismert tény, hogy a művész 1976-tól a Budapesti Történeti Múzeum grafikusaként dolgozott. A budavári gótikus szoborlelethez készült rekonstrukciók közül a tárlaton szerepelnek mind szín-, mind formai rekonstrukciók (1976, illetve 1986 után). A nyolcvanas évektől az önmagát karikaturisztikusan, erotikus utalásokkal megjelenítő, illetve perspektíva-csalódásra építő grafikákból is szerepel néhány, így látható a Don Juan és a kőszobor című képregény (1988), több Önsíremlék, illetve egy tematikusan kapcsolódó koincidencia, a Memorial of Platonic Love (2005). A kiállítást a bemutatott munkákhoz kapcsolódó két film zárja, a részben Major sírkőfelvételeinek hatására született A piacere című, Huszárik Zoltántól (1976), illetve Erdély Miklóstól a Verzió (1979–1981), amely több ponton is a Tiszaeszlárt feldolgozó vaskarccal állítható párhuzamba – írja Véri Dániel, a kiállítás kurátora.
Az anyagot kölcsönző intézmények és magánszemélyek: a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Művészettörténeti Intézet, Adattár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, továbbá Major Borbála és Major Rebecca, Veres Júlia, valamint további magánszemélyek.