Holy Motors – érthetetlenül szép és szerethető

A művészfilmeket gyakran éri a vád, hogy alkotójuk magának és néhány ismerősének készítette őket. Ha van is ebben annyi igazság, hogy készítőjük nema széles, kommersz közönségrétegek kegyeit lesi még ebben az elüzletiesedett világban sem, annyit azonban meg kell érteni, hogy a gondolatok befogadása több műveltséget, nyitottságot és munkát is kíván némelykor, mint a szem rágógumijának tekinthető, csak látványos, egyébként üres akciófilmeké. Van olyan mű, amit nem mindig érteni, hanem nézni és élvezni kell tudni.

A tulajdonképpen változatos terjedelmű és színvonalú szkeccsek sorozatát egy jelképes, ironikus performance indítja. A rendező (Leos Carax) felébred, rágyújt, majd megpróbál kulcsot találni, hogy kiszabaduljon rácsokkal elzárt világából. Mikor szinte ledönti a kaput, egy különös moziterembe jut, ahol nézők sokasága alszik a vetítés közben, s csak egy kisfiú, meg egy magányos, lusta kutya kódorog. A rendező kimegy, és a magasból megmutatja helyszínét, az ő Párizsát, ahol útjára indul az ő sajátos road movie-ja.

Igen, road movie, utazás film, mert a főhős, Oscar úr (Denis Lavant) egyrészt feladatról feladatra egy hatalmas, fehér limuzinban járja a várost, ott étkezik, öltözik át, sminkel, pihen, már-már az otthona, másrészt, amikor kiszáll belőle, mondhatni, életről életre utazik, más emberré lesz, reinkarnálódik. A luxuskocsit egy idősödő szép szőkeség, Céline (Édith Scob) vezeti, s mintha ő lenne megbízva Oscar úr soron következő feladatainak titkárnői előkészítésével is. De hogy ki a megbízó, akit szolgálnak, sosem derül ki.

Oscar úr színész, élete óráról órára be van osztva. Bankárként száll be a fehér autóba, melyet még testőrök is kísérnek, de abból már egy koszos koldusasszony száll ki, aki kéregetni kezd a sokaságban. Következő feladata az, hogy egy különleges stúdióban, speciális ruhájában mozgássorokat hajtson végre partnernőjével, melyeket lézerfényekkel megvilágítva letapogatnak, és ez alapján rajzolja meg a komputergrafika két valamiféle kígyótestű két félember tekergőző szeretkezését. Újabb átalakulás és már a rendező korábbi, Tokyo című filmjében megismert csatornalény M. Merde (Kaka úr) siet a kanálisban vonuló emberek között a Père-Lachaise temetőbe. Ott felbukkanva nagy riadalmat kelt, mert virágokat eszik, leharapja valakinek az ujjait, s közben Quasimodóként elragadja egy divatforgatásról a gyönyörű Kay M. modellt (Eva Mendes), amitől viszont a fotós kerül extázisba, mert „a szépség és a szörnyeteg” történetét látja fura és zseniális ötvözetben megelevenedni. M. Merde a föld alá viszi a lányt, ruházatát úgy alakítja, hogy muzulmánnak nézzen ki, majd ő pőrére vetkőzve, felmeredő hímtaggal hajtja fejét a nő ölébe, sajátos Pietà szobor parafrázisként. Meghökkentő, de erős ez a jelenet.

Oscar úr minden feladatát tökéletesen látja el, még akkor is, mikor merénylőként, gyilkosként kell eltennie valakit láb alól, aki történetesen két esetben szintén ő maga. Egy picit meghal, aztán felkel és indul az új feladatra, elvégre színész, ha egyre fáradtabb is. Meg is kérdezi tőle a kocsijában váratlanul felbukkanó ember (Michel Piccoli), hogy nem fásult-e még bele a munkájába, aztán arról cserélnek eszmét, hogy a kamerák egyre kisebbek, már nem is látni őket munka közben.

Oscar úr eljátszik továbbá egy lányos apát, egy harmonikást, egy haldokló öreget, végül, mielőtt hazavinnék majomcsaládja körébe, véletlenül összeakad régi párjával, Jeanne-nal (Kylie Minogue), aki ugyancsak színészi feladatot lát el, mikor egy nosztalgikus dalt elénekelve leugrik a régi La Samaritaine áruház tetejéről.

A hosszú éjszaka után Céline maga is fáradtan viszi vissza a Holy Motors telephelyre a limuzint, ahová számtalan hasonló autó érkezik még, mutatva, hogy hányan élik még ezt az életet; haját leengedi, kiszáll és fehér álarcot ölt. A magukra hagyott autók pedig beszélgetni kezdenek egymással…

Számomra a film konkrétan az emberi életről, legfőképp a színészekéről szól, akik agyonhajszoltan bújnak új, meg újabb szerepekbe, miközben a saját életükre sincs idejük. De arról is szól, hogy a filmkészítés nem lehet meg színészek nélkül, még a legfejlettebb technikák közepette sem: bizonyos síkjain a színész nélküli, digitalizált tehetségtelenség ellen is szót emel, ami egyre elterjedtebb a mai filmiparban. Átvitt értelemben persze sokkal több jelzés és utalás van benne, az teszi költőivé, és különlegessé.       

Ezt a szürreális, őrült kaleidoszkóp-ötletzuhatagot reálisan összefoglalni, pláne teljesen megérteni nem lehet, ráérezni viszont igen, függetlenül attól, hogy a rendező nem sok fogódzót hagy, és még a filmen belüli stílusokat is csereberéli. A szkeccsek között van burleszk, krimi, thriller, horror, melodráma, musical, látjuk visszaköszönő filmek paródiáit, és megfog egyes részek, sajátos, groteszk, szarkasztikus humora is. Ezek a részek sem időtartamban, sem feszültségben nem egyenletesek, ezért sajnos időnként esik a néző figyelme a vetítés 115 perce alatt.

A Holy Motors egy nagyszerű színész, Denis Lavant művészetére, átváltozóképességére épít, szinte az ő jutalomjátékává emelve annak minden percét. Passzívabb szerepükben Edith Scob, Eva Mendes, Kylie Minogue, Michel Piccoli ugyancsak emlékezetes figurákat alkotnak. A film zenéje legalább annyira kifejező, mint kamerakezelése, képi és színvilága, nemkülönben a maszkmesterek, fodrászok és egyéb stábtagok hozzáadott munkaértéke.

Végezetül néhány szó francia filmgyártás egyik legkülönösebb egyéniségéről, Leos Craxról, polgári nevén Alex Christophe Dupontról, aki 1960-ban született  újságíró szülők (amerikai anya és francia apa) gyermekeként. Művészneve az Alex és Oscar(-díj) szavakból képzett anagramma. Noha nem részesült hivatalos filmes képzésben, már 19 évesen elkészített egy rövidfilmet Strangulation Blues címmel, 22 évesen kezdte forgatni Boy Meets Girl (magyar tévécímén: Egy fiú és egy lány) című első mozifilmjét statisztakatalógusban talált alteregójával, az utcaszínház és a pantomim felől érkezett Denis Lavant-nal a főszerepben (aki a filmben az Alex nevet viseli, akárcsak a következő két Carax-műben). Ez a nouvelle vague-os és némafilmes áthallásokkal teli, fekete-fehérben forgatott szerelmi tragédia 1984-ben egy csapásra a legtehetségesebb fiatal francia filmessé emelte Caraxot, aki következő filmjéhez, a szerelmi tragédiát fantasztikus krimielemekkel kiegészítő, már színesben készült Mauvais sang-hoz (Rossz vér) a női főszereplőt Juliette Binoche-ban lelte meg. Ez 1986-ban elnyerte az év legjobb francia filmjének járó Louis Delluc-díjat.

1988-ban Carax belefogott A Pont-Neuf szerelmesei című filmjébe, ismét Lavant-nal és Binoche-sal a főszerepben. Az Alex-trilógia záró darabja három évvel és két tönkrement producerrel később készült csak el, és ez az utcai csavargókról szóló szélesvásznú film a francia filmtörténet addigi legdrágább alkotásának bizonyult, mivel a rendező, hogy nyugodtan forgathasson, díszletként újra felépíttette a címbeli párizsi hidat és az azt körülvevő párizsi panorámát egy Montpellier melletti pusztán! A film nemzetközi siker lett, de ezt követően Carax hét évig nem forgatott semmit. Csak az 1997-i Cannes-i Filmfesztiválon bukkant fel újra egy cím nélküli nyolc és fél perces munkával, melyből két évre rá egy új mozifilm nőtt ki, Herman Melville nagyot bukott 1852-i regényének, a Pierre-nek a modern adaptációja, Pola X címen. A film bukása után Carax újabb évtizedre eltűnt a mozikból, csak 2008-ban jelentkezett újra a Tokyo! című szkeccsfilm egyik epizódjával (Merde), de az igazi diadalmas visszatérését a 2012-i Holy Motors jelentette, mely eleddig 19 díjat nyert (köztük az Ifjúság Díját rögtön a cannes-i bemutató idején), és a kritikusok szerte a világon az év legjobb filmjei között emlegették.

Hogy sznobok-e vagy értők, akik álló tapssal fogadták a Cannes-i vetítés után a filmet, a siker szempontjából lényegtelen. Véleményt úgyis csak az formálhat róla, aki személyesen megnézte.