„Nem is férfi – nadrágba bújt felhő.” A

(Az alábbi írás Az utak szépek című könyvben jelent meg.)

Sursum corda – emeljük fel szívünket. A budapesti Zeneakadémia színpada fölött olvasható latin mondat pontosan megfogalmazza, mire képes a zene. Felemel, kizökkent a hétköznapokból, és néha olyan erővel érinti meg az embert, hogy utána már nem teljesen ugyanaz marad.

Zenét alkotni kevesek kiváltsága. Hallgatni viszont mindenki tud. És aki igazán hallgatni tud, abból előbb-utóbb rajongó lesz.

Első pillantásra reménytelenül józan embernek tűnök. Nem dohányzom, nem iszom, nem kávézom, a szerencsejáték sem érdekel. A látszat azonban csal. Nekem is megvan a magam szenvedélye: a zene. Rajongok a jó muzsikáért és a muzsikusokért.

A rajongás ugyanakkor veszélyes műfaj. Az ember könnyen túl közel kerülhet ahhoz, akit csodál. Mindegy, hogy operaénekesről, rocksztárról vagy zongoraművészről van szó: a tehetségnek elementáris vonzereje van.

A nyolcvanas évek közepén például a Magyar Rádió liftjénél futottam össze Polgár Lászlóval. Magas volt, elegáns, fekete hajú és szinte zavarba ejtően jóképű. Megálltam, mint akit földbe gyökereztek. Aztán rám mosolygott, én pedig zavartan továbbindultam a kijárat felé.

Később többször hallottam fellépni. Kékszakállúként lenyűgöző volt, Sarastróként fenséges. Bármit énekelt, hitelesen és természetesen szólt. Azt mesélték, fellépés előtt a lányai mindig azt mondták neki: „Énekelj gyönyörűen, apa!” Ő pedig valóban gyönyörűen énekelt. Egészen addig, amíg lehetett.

A rajongó életének vannak beteljesületlen álmai is. Nekem sokáig Simon és Garfunkel koncertje jelentette ezt az álmot. Tizenéves korom óta hallgattam őket, és azt mondogattam magamban: addig nem halok meg, amíg élőben nem hallom őket.

Sokáig úgy tűnt, könnyű lesz betartani ezt az ígéretet. A legendás páros azonban évekig nem lépett fel együtt. Már-már lemondtam róla, amikor 2004-ben hír jött az európai turnéról. Gyors számolás után eldöntöttem: ha Magyarországra nem jönnek, elmegyek értük Baselbe.

Így is történt.

A koncert fergeteges volt. Simon és Garfunkel együtt akkor már 126 éves volt, az előzenekarként fellépő Everly Brothers pedig talán még idősebbnek tűnt. De ott és akkor senkit nem érdekelt a kor. Az egész stadion együtt énekelt, idegen emberek ölelgették egymást, mintha régi ismerősök lennének.

Simon és Garfunkel közben szinte tudomást sem vett egymásról. A kapcsolatuk legendásan viharos volt mindig is. Láthatóan nem a személyes harmónia tartotta össze őket, hanem a zene.

A visszatérésük története önmagában is filmbe illő. Életmű-Grammy-díjat kaptak, a szervezők azonban feltételt szabtak: vállalniuk kellett egy amerikai és egy európai turnét. Morogtak ugyan, de elfogadták az ajánlatot. Így történhetett meg, hogy rajongók százezrei még egyszer hallhatták őket együtt.

A baseli koncert után megnyugodtam. Immár nyugodtan halandó lehetek.

A rajongásnak vannak finomabb, szinte szertartásos pillanatai is.

Néhány éve Frank Braley francia zongoraművész adott koncertet Budapesten, a Francia Intézetben. Gershwin Kék rapszódiáját olyan átéléssel játszotta, hogy a közönség percekig ünnepelte.

A koncert után ott maradtam a zongora mellett. Nem mentem oda hozzá autogramért vagy közös fotóért. Ehelyett végigsimítottam a billentyűkön. Néhány perccel korábban még az ő keze érintette őket. A hangszer körül ott maradt valami a zenéből, valami nehezen megfogható energia.

Két tinédzser lány nevetve kérdezte mögöttem:
– Miért nem inkább a zongoraszéket simogatod? Az még biztos meleg.

Csak mosolyogtam. Nem ugyanazt kerestük.

A rajongó érzékenyen reagál arra is, ha kedvenceit támadás éri. A kilencvenes évek végén például egy kritika egyszerre intézte el Zoránt és Carlos Santanát. Zoránt azért, mert sosem lett világsztár, Santanát pedig azért, mert állítólag elfogyott körülötte az inspiráció.

Aztán egy évvel később Santana Supernatural című albuma kilenc Grammy-díjat nyert.

Ennyit a kritikusokról.

A rajongók gyűjtögetnek is. Belépőjegyet, dedikált CD-t, koncertplakátot. Yehudi Menuhin aláírását például Prágában sikerült megszereznem a nyolcvanas években. Rögtön odaajándékoztam egy barátnőmnek. Később derült ki, hogy fogalma sincs, hol van ma az a becses relikvia. Majdnem megszakadt a szívem.

És persze ott van Kiss Tibor.

A Quimby frontembere körül külön univerzum alakult ki az évek során. Volt elveszett rocksztár, alkoholista, drogos rosszfiú, majd visszatért megtisztulva, új dalokkal, új energiával. A Kilégzés album és a Most múlik pontosan után már nemcsak zenész volt, hanem jelenség.

Egyszer egy dedikáláson találkoztam vele. Korábban még úgy gondoltam, kérek majd tőle egy puszit, vagy legalább megsimogatom a kócos haját. A valóságban azonban, amikor ott állt előttem, minden bátorságom elszállt.

Beszélgettünk pár mondatot, készült egy közös fotó, én pedig csak később vettem észre, hogy átkarolta a vállamat. Abban a pillanatban ezt fel sem fogtam. Utólag hitetlenkedve érintettem meg a bal vállamat, amelyen a keze pihent.

Lehet rajta mosolyogni, de a rajongás néha pontosan ilyen.

Kiss Tibor körül egyébként sajátos kultusz alakult ki. Nem különösebben elegáns, gyakran úgy öltözik, mint aki véletlenül keveredett a színpadra, mégis nők tömegei rajonganak érte. Talán mert egyszerre bohém, esendő és karizmatikus.

Barátnőmmel, Vikivel időnként komoly elemzésekbe bonyolódunk arról, mi minden szép rajta. A keze. A hosszú ujjai. A kék szeme. A haja. Az arca. Az a bizonyos „viking feje”, ahogy Líviusz nevezte egyszer.

Aztán persze jönnek az apró kompromisszumok is. Erősen dohányzik, tetoválásai vannak, és valószínűleg nem mindig él szerzetesi életet. De a rajongás logikája nem a racionalitásról szól.

Erről jut eszembe a régi vicc a házaspárról és a szeretőről. A poén végén a feleség csak ennyit mond:
– A miénk szebb.

Pontosan ezt érzik a Quimby-rajongók is.

Mert lehetnek más frontemberek, más rocksztárok, más jóképű férfiak, de számunkra akkor is Kiss Tibi a legszebb. Nem tökéletes. Nem hibátlan. Nem is kell annak lennie. Egyszerűen a miénk. És a miénk szebb.

A könyv megrendelhető: laszlomedia@freemail.hu