Néhány napja kötelező továbbképzésen, tréningen vettünk részt, huszonévesektől hetvenesekig, kétezer után születettek és 1950 előttiek, vagyis szélső boomerek, X, Y és Z generációsok. A trénerek profik: móka, kacagás, feladatok, szocio-dráma, kis pszicho-dráma felütéssel, volt tehát minden, mint a jó boltban.

Megmozgattak bennünket, és az egyik feladat még mozgalmasabbá tette a napot. A társaságot három csoportra osztották, mindegyik csoportban négy-négy fő volt, természetesen más-más életkorúak. Megkaptuk a feladatokat, de egyik csoport sem tudta, mi a többiek dolga. A mi csoportunknak azt volt a feladatot, hogy a teremben lévő székeket rakja egy kupacba. Nagy lendülettel és sebességgel kezdtük gyűjteni az ülőalkalmatosságokat, de a kupac csak nem gyarapodott, mert ahogy letettünk két-három széket, annyi el is tűnt. Mint kiderült, a másik két csoportnak is a székekkel volt dolga, így aztán egy pillanat alatt kialakult a székháború, a székfoglalás, a kíméletlen harc a székekért. Volt aki egyszerűen ráült a megszerzett bútordarabra, sőt, akadt, aki megpróbált egyszerre két széken ülni…

Csak az akadályozta meg a harc eldurvulást, hogy a trénerek befejezettnek nyilvánították az ütközetet, és utána kérdéseket tette fel, hogy szerintünk mindez mi volt, és mit lehetett – kellett volna másképp csinálni. Az is kiderült, hogy az első csoportnak körbe kellett raknia a székeket, a másodiknak az ablak alá, míg nekünk ugye, mint írtam, egy kupacot kellett kialakítanunk.

Tanakodtunk, de nem jutottunk előbbre, míg az egyik tréner azt kérdezte: miért nem beszéltetek egymással? Nem volt tilos… És valóban. Senki nem tiltotta meg a kommunikációt, azt, hogy próbáljuk meg egyeztetve, együttműködve megoldani a feladatokat. Ezek után persze egyértelmű volt, hogy az ablak mellé, egy kör alakú kupacba kellett volna rakni a székeket, hogy mindenki teljesítse a feladatát…

A feladat persze azt is felidézte, ami nap mint nap történik, vagy inkább nem történik meg. Mert nincs kommunikáció, nincs párbeszéd, nincs információcsere, sokszor egészen egyszerű, alapvető dolgokban, pedig ha beszélnénk egymással, akkor gyorsan és igen egyszerűen megoldhatóvá válna egy sor feladat. Tudom, hogy mindez roppant banális, és közhelyszerű – de attól még igaz. Elszoktunk attól, hogy beszéljünk egymással, pedig senki sem tiltja. Itt az ideje a magyar-magyar párbeszéd megkezdésének, és akkor kisebb valószínűséggel esünk orra, két szék között a pad alá…