De hát akkor miért nem tisztelte meg szavaival azt a négy és félmillió magyart, aki a létminimum alatt él, köztük a közel egymilliót, aki emberalatti mélyszegénységben? Vajon mit jelent „életörömmel megélt hazaszeretet” a munkanélkülinek, a hajléktalannak, a kilakoltatottnak, a boldogulás híján külföldre vándorló fiatalnak? Higgy bennem, a haza én vagyok? Ez volna az üzenet, Áder Úr?
Nem messze tőlünk, az Örök Városban Giorgio Napolitano köztársasági elnök abban jelölte meg a nemzet jövőjét, hogy orvosolják a társadalmat sújtó megélhetési válságot. Egyszerű emberek leveleiből idézett. Vincenzótól, aki azt írta, hogy nincs miből megélnie, és túl sok áldozatot hozott már a hazáért ahhoz, hogy ne várhassa el, azok is hozzanak végre, akik jól élnek. Danielától, aki túl fiatal ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljon, ám túl idős, hogy foglalkoztassák. Marcotól, aki elmondta, az új év első napjaiban arról kell döntenie, számlát fizessen-e vagy enni adjon két fiának. Franco azt írta neki, hogy szolidaritás és testvériség nélkül nincs erős nemzet, a három éve állás után néző Veronica levelében pedig ez áll: „én hiszek a hazámban, de vajon a hazám hisz-e bennem?”
Mindebből Itália első embere arra a következtetésre jutott, hogy „változtatni kell a politikán, az intézményeken és a társadalmi viszonyokon”. Mond-e Önnek valamit, Áder Úr, Ferenc pápa üzenete az igazságtalanság elleni harc követelményéről, és a kiútról egy olyan világból, melyben megroppant az egyensúly kapitalizmus és demokrácia között?
Miféle hazaszeretet az, mely életörömmel megélt hazaszeretettel akarja helyettesíteni milliók miden napos létfenntartási gondját, Áder Úr?