A 30 éves Albert Camust a Közöny (1940-42) és a Sziszüphosz mítosza (1942) sikere már a legismertebb francia írók közé emelte, amikor figyelme a színpad irányába fordult (Félreértés – 1944, Caligula – 1945, Az igazak – 1949), hogy egzisztencialista filozófiáját ilyen formában is kifejthesse. A Félreértés 1943-ban, Dél-Franciaország hegyei között született, amit szinte száműzetésnek élt meg, így a mű először a Száműzetés címet viselte. Ám amikor 1944 nyarán a párizsi Mathurin Színház bemutatta, már ezen a címen láthatta a közönség, csakhogy a felszabadulás mámorában nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a furcsa, krimiszerű sorstragédiával.
A Félreértés kriminális alapötlete már a Közöny regényben is megjelenik egy véletlenül felbukkanó újsághír formájában. A belőle kibontott dráma több ponton parafrázisa az klasszikus sorstragédiáknak: egyrészt az újszövetségi „tékozló fiú hazatérése” téma köszön itt vissza; csak ott elszegényedve, bűnbánó szívvel tér haza a messzire távozott, itt éppenséggel meggazdagodva, itthon hagyott anyja és testvére megsegítésének szándékával érkezik meg idegenből. Másfelől viszont az antik tragédiák erkölcsi normái szerint az elkövetett bűnök visszahullnak az azokat akár tudatosan, akár tudtukon kívül elkövetők fejére, így az isteni ítélet őket sem kerüli el sem a bűn felismerése, sem az önmagunk felett hozott ítélet formájában.
A Félreértés bűnös főhősei az Anya (Falati Hedvig) és leánya, Martha (Angyal Linda), akik egy igen szófukar öreg Szolgával (Albert Péter) működtetnek egy kis panziót valahol Bohémia (a látott előadásban Csehszlovákia) eső áztatta hegyei között, ahol az egyedüli látnivaló egy régi kolostor, és van még valami időnként felduzzadó folyó is. A két asszony nem érzi jól magát itt, a hazájában, s főként a szeretetet, szerelmet nem ismerő lány vágyódik elköltözni egyre türelmetlenebbül egy megálmodott, forró tengerpartra, ahol a Nap kiégeti még a lelket is. Kevés a vendég, és mivel pénzük nincs elég, a két nő rablógyilkosságok útján szerez: egy ideje, a jobb módú, magányos vendégeket elaltatják, pénzüket elveszik és a testet a folyóba dobják. Ezzel tervezik életük megváltoztatását.
Új vendég érkezik, Jan (Máté Krisztián), aki valójában a család 20 éve eltávozott tagja. (Ez ebben a sorstragédiában a véletlen mozzanat.) Ő – ki tudja, mi okból? – nem akarja felfedni egy ideig az igazi kilétét, és azt a szándékát, hogy Európától távol megszerzett pénzével boldoggá tegye anyját és nővérét, ezért inkább még fiatal és őt féltő feleségét, Mariát (Müller Zsófia) is egy másik szállodába küldi, hogy dolgait a családdal a maga módján rendezhesse el. Sem anyja, sem testvére nem ismeri fel: Martha ridegen elutasítja, hogy a különös vendéggel normális, emberi kontaktust teremtsen, mert „mi volna, ha az elítéltek a hóhérnak kezdenék mesélni a szívfájdalmaikat?”, anyjának pedig megromlott látása, és nagyon mélyen el vannak már ásva az érzelmei. A két nő között is feszültségek vannak, az idős asszony már szeretné abbahagyni a gyilkosságokat, és tulajdonképpen örülne, ha a vendég mégsem szállna meg náluk, de lányának az a filozófiája, hogy „bármit el tudnék tiporni az utamban”. És a dolgok elindulnak azon az úton, ahol „minden úgy folyt le, ahogy le kellett folynia”.
A néző látszólag egy krimibe csöppen, de itt nem kell kinyomozni a tetteseket, a külső igazságszolgáltatás meg sem jelenik, sőt a gyilkosságok ellenére még vér sem folyik. A néző legfeljebb azon izgulhat, hogy bekövetkezik-e a sorstragédiák végzete: az elkövetett bűn visszahull-e az elkövetők fejére saját vérük, és végül önmaguk elpusztításával? A motiváció a lényeg, nem a gyilkosság mikéntje. Mert a család bűnei nem Jan megölésével kezdődnek, az csak betetőzése egy régebben megkezdett, megbocsáthatatlan folyamatnak.
Ott van még egy különös szerep, a talán félig süket, talán csak némaságba burkolózó öreg Szolgáé, aki mindvégig jelen van a bűnök elkövetésekor, ha maga nem vesz is részt cselekvően bennük, és aki a darab végén megtagadja a segítséget az életben maradt bűnös Marthától, de – legalább is Susán Ferenc rendezésében végül beleül az Anya üresen maradt székébe. Vannak felfogások, amelyek szerint ő a jelen lévő, de be nem avatkozó isten, de figyelembe véve az adott kort és a látott előadást, bennem az az érzet alakult ki, hogy ő annak a hallgatag tömegnek a megtestesítője, amelyik kortársa és bizonyos értelemben néma szemtanúja volt irtózatos bűnök elkövetésének, tehát hallgatásával maga sem bűntelen, de amelyik végül megtagadja az igazi bűnösökkel való sorsközösséget. Túlélő, de mégsem felmenthető ő sem, csak másként, mint a leány.
Aztán ott van egy szóban forgó hazának a kérdése is, ahol hőseink rosszul érzik magukat, ahonnan minden áron menekülni szeretnének. Az, hogy ez a történet nem a camus-i „Bohémiában” játszódik, hanem ebben az előadásban a néven nevezett Csehszlovákiában, ahol, bár már az ország sem áll, mégis ma is élnek a Beneš-dekrétumok, ez azt sugallja, hogy a rendező tudatosan vállal egyfajta áthallásosságot akár a mába is. Azt üzeni: rossz úton jár, aki céljai eléréséhez bármit el tudna tiporni, ami az útjában áll, mint a lány, de az is, aki csak nem emeli fel időben a szavát a bűnök láttán. Éljen bár itthon, vagy külföldön.
Camus a maga egzisztencialista filozófiáját elmondja ugyan a monológokban és párbeszédekben, de katartikus feloldást nem tud adni, mert ebben a pszicho-drámában a hősök nem tisztulhatnak meg, sem halálukkal, sem életben maradásukkal, és a néző is csak egy csődtömeget láthat, amin elgondolkozhat. Nem csupán a korabeli francia, de a mai magyar néző is.
Camus drámája bármennyire izgalmas is, nem hibátlan színpadi mű: sok benne a nehezen hihető elem. Miért nem tűnnek fel senkinek a korábbi gyilkosságok? Ha itt van másik szálló, ahová a feleség elküldhető, talán mégsem annyira kicsi és eldugott ez a hely. Miért ilyen titkolózó a fiú, hogy az utolsó pillanatig sem fedi fel kilétét még az anyjának sem? Miért gondolja a szerelmet sem ismerő Martha, akiről lassan kiderül, hogy bizonyos testvérféltékenység is él benne anyjuk nem kellően éreztetett szeretete okán, hogy majd a közös bűn eltéphetetlenül összeköti további életüket? Az Anya az elkövetett bűn foglya, aki, ha későn is, de rádöbben, arra, mekkora kín, amikor újra szeretni kezd az ember, de nem tudjuk, hogyan, miért jutott el ilyen mélyre. Mi siklatta ezt a családot ennyire félre? Neki a halál megváltás, de lánya nem juthat el még idáig sem: neki az életben maradás a büntetése.
Camus darabja számomra kicsit tézisdráma, kicsit meg olyan, mint a brechti tandrámák: tanítani próbálják a nézőt egy bizonyos szempontból, talán ezért sem lehet igazán belefeledkezni, mert a néző az érvrendszert próbálja megérteni. Ettől függetlenül nehéz, de kiváló szerepeket nyújt, amivel ezek a salgótarjáni színészek tulajdonképpen nagyon jó színvonalon meg tudtak birkózni.
A legnehezebb feladat Angyal Lindának jutott, hiszen Martha csupán a Jan afrikai élményeiből kibontakozó tengerparti élmény hatására lágyul meg annyira, hogy valamit szabadjára engedjen vágyaiból, különben csak a keserűség és keménység színeiből keverheti ki szerepét és jellemét, és kitörései ellenére is „fegyelmezettnek” kell maradnia még anyjával szemben is. Ő leginkább a folytonos padlómosások kapkodó mozdulataiba rejtheti mindazt, ami a bensőjében dúl, mintha Ágnes asszony mosná kényszerképzeteiben is látott véres leplét. Ezért kitörései és csapkodásai is kissé túl harsányak, mintha előre is gyűlölné a számára valójában közömbös áldozatokat, alakítása ezzel együtt is hiteles és mély.
Falati Hedvig Az anya szerepében picit lágyabb lehet, mintha tudat alatt sejtené, hogy ez az áldozat most más lesz, mint a többi. Ahhoz nincs ereje, hogy a gyilkosságot megakadályozza, vagy elkövetését megtagadja, sőt a test eltüntetésében már aktív, de valahogy szánhatóbb, mert legalább szembe tud nézni a maga bűnösségével mind a családját érintően, mind az indifferens áldozatok tekintetében. Falati felfogásában az Anya maga is áldozattá válik lánya erőszakos hatása alatt, amiből kiszabadulni már csak egy úton lehet, ha maga is megindul a folyó felé.
A harmadik női szerep talán a legkevésbé hálás, Maria, a feleség ugyanis leginkább „untermann”, hogy elhangozhassanak fontos dolgok Jan életéről és gondolkodásáról, másfelől pedig aggódnia kell, illetve a végén siratnia a férjét. Az antik drámában ő volna a kórus, itt azonban lényegében passzív rezonőr, amiből Müller Zsófia tisztességesen, ha nem is nagy súllyal, kibontja a lehetséges jellemet.
Az általam látott előadáson Máté Krisztián formálta mag Jan jellemlét (amit a 2012. november 27-i premieren Fogarassy Péter alakított.). Jan titkolózásának nem sok magyarázatát kapjuk: talán meglepetésnek szánná kiléte felfedését, ami azonban elmarad, és jelleménél fogva végzetszerűen sodródik önnön végzetébe azzal, hogy lefekvés előtt önként megissza a nem is kért kávét. (Ez sem a legerősebb dramaturgiai momentum.) Máté játékában az a szál a legerősebb, hogy a férfi szeretné magát „felfedetni”, mégsem megy neki, magától pedig a végletekig hezitál.
Albert Péter, mint Szolga, kicsit magára lett hagyva, pedig ebben a szótlan szerepben több lehetőséget érzek, hogy mozgáselemekkel jelezze: lát és hall, csak nem mond véleményt. Ez a (talán rendezői) felfogás az utolsó percekben történő megszólalásig titkolja, hogy az öreg egyáltalán mit fog fel abból, ami körülötte történik, így súlya sincs az asszonyokra nézve. Az viszont, hogy a végén mintha átvenné a megüresedő panziót, egy picit más irányba tereli a néző gondolatát: csak nem folytatódik minden tovább, mintha mi sem történt volna?
Klenóczky Sándor falakon átlátó, kétszintes díszlete teljesen láthatóvá teszi a nézőnek a történéseket, és a falakra belső kamerákkal, nem igazán szerencsés kivitelben felvetített belső helyszínek is mintha a lecsupaszított valóság szemlélésének elkerülhetetlenségét kívánnák erősíteni. Alapi Katalin Ildikó jelmezei kellően „semlegesek”, hogy minél kevésbé utaljanak a korra és az országra. Hartmann Zsolt fénytechnikai ésVigh László hangtechnikaimunkája főként a feszültség folyamatos érzékeltetésében segítik az előadást.
Mindent egybevetve csak dicsérni lehet a Zenthe Ferenc Színház bátorságát és igényességét, amivel felvállalta ennek a színműnek bemutatását, és meggyőző előadással tudja bizonyítani, hogy Salgótarján valóban megérdemel egy saját színházat.
