Thomas Myles Steinbeck 1944-ben született a New York-i Manhattan városrészben. Jó iskolákat kapott, részt vett a vietnami háborúban, ezt követően fotográfus és újságíró lett, később forgatókönyveket írt. Első önálló szépirodalmi könyve, a Down to a Soundless Sea (Egy zajtalan tenger mélye, 2002) novellákat tartalmazott, az In he Shadow of the Cypress (A ciprusfák árnyékában) című első regénye 2010-ben jelent meg, ezt követte egy évre rá az Ezüst Lótusz, jelenleg pedig az emlékiratain dolgozik.
Elismerem, nem lehet könnyű olyan pompás életmű árnyékában írói munkásságba fogni, ami neki jutott – eleve nagyobbak az elvárások a Steinbeck név láttán –, egyéb könyveit nem olvastam, sőt, ezt is csak fordításban, de mire sikerült végigolvasnom a 334 oldalt, egész idő alatt az foglalkoztatott: vajon a mi írónk ilyen középszerű, vagya magyarfordítás? (Gyanítom, hogy a kettő együtt.) Különösen úgy, ha az ember elolvassa a kötetek hátoldalán szinte kötelező reklámként „idézett”, fele sem igaz méltatásokat, és ezekből olvasás közben semmit sem lát beigazolódni.
A történet valamikor a 19. század utolsó évtizedeiben, Kínában kezdődik, és a 20. század első negyedében, Amerikában ér véget. Ji Csu-vu becsületes kantoni gabonakereskedő munkája közben jó baráti és munkakapcsolatba kerül Jeremiah Macy Hammond amerikai hajóskapitánnyal, aki idővel nőül is veszi kedvenc leányát, a művelt és sokra hivatott Ezüst Lótuszt, becenevén Lady Ji-t (Ji úrhölgy). A házaspár egy ideig együtt járja a tengereket, majd letelepszik a kaliforniai Montereyben, ahol megszületik a kislánya, Macy Lee, majd a kisfia, Nathanial Silver. A pár kórházat alapít az Amerikába bevándorolt szegény és lenézett ázsiaiaknak, és olyan hajóstársaságot magának, amely idővel már gőzhajókkal is termeli neki a jövedelmet. Egy kínai családlátogatást követően a kisfiú meghal, valamivel később az apa is, Lady Ji pedig tovább viszi az üzletet, majd férjhez adja lányát az orosz cár Amerikában diplomáciai szolgálatot teljesítő fiához.
Születtek már remekművek ennél vékonyabb ötletből is, és fércművek ettől dúsabb történetből, de úgy érzem, ez az elrontott lehetőségek könyve. Maga a szüzsé nem is volna rossz, nekem a megvalósítással vannak fenntartásaim.
Thomas Steinbeck lineáris narratív stílusban építi fel és mondja végig a történetet, olyannyira, hogy párbeszédek szinte nincsenek is benne, legfeljebb néha egy-egy mondatot mond valaki, aztán az író elveszi tőle a szót és maga folytatja. Ettől az egész olyan lesz, mint egy nem túl érdekes hajónapló. Pedig a jól felépített párbeszédek mind az életnek, mind a jó regénynek dinamikát, feszültséget és hangulatot adnak.
Ha ezek a narratív mondatok stilisztikai élményt adnának, talán meg lennék velük békülve, de Th. Steinbecknek és/vagy Németh Dorotya fordítónak olyannyira nincs stílusérzéke, hogy a szereplőket szinte végig kizárólag Hammond kapitányként és Lady Ji-ként emlegeti akkor is, ha ez sok mondaton keresztül olyan szárazan kopog, mint a több éves tengerész kétszersült. Sehol egy önálló keresztnév, sehol egy névmás, vagy más, az illetőre utaló főnév, csak mindig így: Hammond kapitány, Lady Ji. Az is furcsa, hogy bár az asszony neve a keletiesen szép Ezüst Lótusz, az író a több mint 300 oldal során talán ha ötször emlegeti őt így. Különösen a regény elején tűnik ez fel, aztán vagy beletörődve megszokjuk, vagy a szerző kicsit finomít, de örömöt nem ad. Tessék mondani, ha ez a két ember valóban ennyire szereti egymást, akkor az ágyban is Hammond kapitányoznak meg Lady Ji-znek?
Sajnos, a leíró részekkel sem vagyok megbékülve. Th. Steinbeck, mintha valami kereskedelmi női magazinnak írna, kizárólag a ruhák, ékszerek és étkek leírásában merül el túlzott részletességgel, de a városokat, tájakat, embereket és helyzeteket azt hiszem, ő maga sem látja, mert nem tudja láttatni. Amikor valakit, valamit jellemezni akar, valamiféle 19. századi stílus giccses-romantikus felélesztésével affektál, előkelősködik és finomkodik túldíszített jelzőivel és fekete, vagy fehér karaktereivel. Mint valami állandósult eposzi jelző, mindenkiről újra meg újra megtudjuk ugyanazt, hogy milyen kiváló szakács, milyen nemes lelkű, tökéletes ember, micsoda pompás étek stb. Árnyalatok még véletlenül sincsenek, és ezektől a nem jól megválasztott szituációktól és jelzőktől az egész olyan giccses és művi lesz, mint amikor a senki óriás limuzinból ricsajozik kifelé, hogy valakinek láttassa magát.
Álljon itt egy kis jellemző részlet arról, hogy a szerzőt mennyire csak a pillanatnyi öncélú részletek érdeklik: „Ji mester lassan rájött, hogy valószínűleg a birodalom három legtehetségesebb gyermekével áldotta meg a sors. Mindhárman csodálatos szépségek voltak, de szépségük mellett és azon felül mindhárman számos területen tehetségesnek bizonyultak. A legidősebb, Új Hold tizennyolc éves korára kiváló zenész, énekes és zeneszerző lett. A második lány, Téli Fény páratlan költői vénával született, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb költemények kerültek ki a kezei közül. Hírnevét lenyűgözően elegáns kézírása is öregbítette. Még a birodalmi kormányzó is tisztelettel adózott a tehetsége előtt, és a lány számos, egyedi módon díszített papírtekercsét helyezte el magánkönyvtárában.” Ennyi cukrozott eperhab után Ezüst Lótusz nővérei még a család kínai hazalátogatása idején is csak egy fél mondat erejéig, névtelenül tűnnek fel ismét az ünneplő rokonságban, de akkor itt minek őket ennyire emlegetni?
Lehetne ez egy izgalmas kalandregény, de a viharok, kalóztámadások és egyéb kalandok sterilen vérszegények. Lehetne egy történelmi-társadalmi átalakulás korképe, de a kapitalizálódó Kelet és Nyugat egyaránt felszínes nyomokban van csak jelen, amiben talán csak a rasszizmus elleni hang szólal meg erőteljesebben, valamiféle naiv-romantikus humanizmussal. Az írót nem érdeklik a világban zajló valós történelmi események, az ő hősei ezekből semmit sem vesznek észre.
Én nem akarok senkit sem lebeszélni a könyv elolvasásáról, de senki se higgye, hogy jó irodalmat vett a kezébe, mert ez még csak nem is színvonalas lektűr, csak egy hatásvadász próbálkozás.
Aki Steinbecket akar olvasni vagy kiadni, annak inkább a papa, John Steinbeck műveit ajánlom a figyelmébe, – annak ellenére, hogy ő most nincs divatban.