(Munkatársunk, M. Lengyel László írása) Eljött ma a „Villányi Borvidék” Budapestre, egyenesen a Kongresszusi Központba, egy erős délutánra-estére. Nagy dolog – mondhatná bárki –, hisz’ annyi a borkóstolás, -vacsora, -bemutató, mint a villányi tőkéken a kacs zöldmunkák előtt…szót sem érdemel. Pedig érdemel! Nem is keveset, de elébb magukról a borokról, hiszen mégiscsak az a lényeg. (A nyitó kép forrása:

(A kép forrása: villanyi borvidek.hu)

Amikor vagy negyedszáz pincészet vonul fel, és a legkisebb is legalább öt, de inkább tízhez közeli borral, minden gyakorlott kóstoló tudja, hogy esélye sincs még csak átabotában sem végigkóstolni a kínált tételeket, hiába „köp” vagy önti ki nyelvre vétel után a kóstolóadagot. A legfontosabb tehát a válogatás. És még azt is helyes sorrendben kell ám elvégezni! Persze, hogy az eddig nem kóstolt, a kevéssé ismert tételeket keresi ilyenkor az ember. Az ismerősöket legfeljebb a gazdák, a borászok között, de nem a termékeikben.

A fehérek között két nagy meglepetés volt. Az első a Rejiji fantázianevű borászat Rocinante elnevezésű chardonnaya. Erről Rerjo Itkonen, a finn tulajdonos, aki magyar feleségével vásárolta meg és üzemelteti a pincét, elmondta, hogy a névadást az a harc ihlette, amelyet a bürokráciával, a szigorú előírásokból fakadó sok és alaposan megtanulandó papírmunkával vívott. Úgy érezte magát, mint Don Quijote, amikor megrohamozta a szélmalmokat. De győztesen került ki mindebből, és ma már a bio-művelésű, organikus borai Finnországban is, itthon is és jó néhány más országban biztos piacra találtak, a történet viszont tanulságos, a fricska pedig kifejezetten szellemes. A Vilyan chardonneya állítható közel hozzá.

A Maczkó pincészet Jegesének semmi köze a jégborhoz, olaszrizling alapú cuvée ez, de olyan sárga, a zeustól és néhány más, kis mértékben hozzáadott fajtától olyan sárga, annyira erős a mineralitása, az a bizonyos hamus-szenes jelleg, hogy gyakorlott kóstoló lévén is meggyanúsítottam a reduktív bort azzal, hogy mégiscsak kapott egy kis hordót.

Az Agancsos is régi ismerős, a cserszegije megsüvegelendő. A Jackfall standját boraik őszinteségéért és a Vince napi ismeretség okán kerestem fel, de csak a Rózsabimbó elnevezésű rozéra futotta. A Heumann rozéja is tetszett! 

A „nagy vörösöket” külön standon, tizenkettes válogatásban is kínálták, ezekből volt kóstoló-mesterkurzus, amit, bizony, kihagytam. Csak egyről gondolom, hogy talán nem volna itt a helye, de megértem, hogy mégis miért, és ha jól értettem, a tizenkettedik helyre sorolták maguk a kóstolók is.

Az sem vitatható, hogy a Sauska és Gere Attila Kopárja (bár ez némely évjáratban talán túlértékelt) kibérelte itt a helyet, annyira jó mindegyik. Mivel régebbről ismerem őket, most nem kóstoltam, és a Bock Essinciájának is a 2018-as évjáratát választottam a standjukról, nem innen, a pultról.

A meglepetést az Ipacs hozta, a Szabó pincészet Nászút helyett elnevezésű bora okozta. (Azért „nászút helyett”, mert a házaspár az útra szánt pénzből vásárolta a birtokot…) Nagyon összeállt ez a cuvée, a gyümölcsei között vannak frissek és vannak aszalódottak is, miközben jön a lecsengésben a csokoládé, a vanília. Miközben alig glicerines, tanninjaival nem agresszív, mineralitásában visszafogott, nagyon összeállt ez a bor. 

Ha lehetett még nagyobb meglepetés, az kettő volt. Gere Tamás és Zsolt Páratlan elnevezésű házasítása. Ebben a három világfajta (merlot, cabernet sauvignon és cabernet franc) mellett a Villányra egyre inkább jellemző kékfrankos és a hagyományos (oportó helyett a sváb nevén) portugieser van. De olyan tökéletes összehangban, hogy miközben messze nem a legnehezebb, legtestesebb kóstolt bor volt, étkezéshez, a vörös bort kívánó ételekhez ennél alkalmasabbat magam itt és most nem találtam.

A másik kellemes újdonság Jekl Béla 2020-i (eddig általam még nem kóstolt) kadarkája volt. Egyszerűen gyönyörű bor a szegfűszeggel, szegfűborssal, nyári piros gyümölcsökkel, sok izgalommal, talán még egy kis kardamonnal (mostában az angol nyomán kardamomnak írják). Búcsúzóul tisztelegve az ikergyerekei miatt most éppen kismamáskodó Jekl Flóra (aki „nem átallott” franc-t syrah-val – jobban szeretem a frank és a shiraz elnevezéseket, dönteni kellene, mert van így is, meg úgy is) előtt, az Il Primót vettem a számba. 

…és igen: hiányzott a Pinot Noir, amely a negyedik világfajta, és amelyről még a múlt század kilencvenes éveiben úgy tudtuk, hogy nagyon otthonra talált a villányi borvidéken. De a jelek szerint a feltámadt portugieser, a visszatérő kadarka, a honosodó blaufrankisch kiszorítják. Ahogy kiszorul a „festőbornak” nemesített, de önmagában is izgalmas bort kínáló bíborkadarka vagy éppen az ősi bánáti rizling, amikből az itt meg nem jelent, igazán törpe Neumann pincészetben találni már csak olykor. 

Hanem maga az esemény! Mint írtam, ilyenből sok van. Viszont olyanból, hogy egy közösség áll ki teljes egyetértésben a közös érték (adott esetben a borvidék termékei, sőt, szálláshelyei, ételei) propagálásáért, már kevesebb akad. Ezért illeti tisztelet Villányt, ahonnan – az egyéni megjelenést biztosítva – egyfajta közösségi értéket is közvetítettek, most éppen Budapestre. Mert mindig nagyobb a bizalom a marketingfogások iránt, ha a kivitelezés mögött nem egyszerűen egy profitra hajtó céget, hanem egy összetartó közösséget tudhat az ember. 

És erről eszembe jut egy másik kezdeményezés. Az meg a bajai halászlével kapcsolatos. Ez egy hungaricummá nyilvánított, kanonizált, még kódexet is kapott étel, amely talán sokkal jobban érzi magát a családok udvarain, a vízpartokon, az otthoni konyhák tűzhelyein, mint az úgynevezett fine diningban. Ettől még bejutott az élő és megóvandó hagyományok közé, sőt, Guiness-rekorder is lett az egyszerre egy helyen azonos ételt főzés kategóriájában (halfesztivál, 1300-nál több bogrács). 

Bajnokságuk van, bajnokaik, sőt, három örökös bajnokuk is van, ezeknek meg egyesületük, és velük együttműködő „lovagrend”, mára kialakult egy stabil szponzori háttér, tanítják és versenyeztetik az új generációt, viszik az étel hírét rendezvényekre, fesztiválokra, gasztroünnepekre egyaránt. 

Ezzel együtt, a bajai halászléért legtöbbet tevő tíz ember megkapta a halászlé nagykövete, több tucat lelkes segítő, propagandista, közreműködő, sőt akár bajnok is, „a bajai halászlé követe” címet. Ha az elején úgy fogalmaztam, hogy „nagy dolog”, most megismételhetném: önmagában ez nem innováció. Ma már éppen csak a macskamenhelyeknek nincs nagykövetük (majd lesz). Hanem az, hogy egy élő, működő, a hétköznapokban is aktív, egymásért és a „termékért” kiálló, ha úgy tetszik, garanciát vállaló közösség van a „marketing” mögött, nos, az a valami!

Úgy látszik, arrafelé, délen, a soknemzetiségű, toleráns és összetartó vidékeken ezek a magyarok, svábok, bunyevácok, sokácok tudnak valamit. Megtanította őket az együttélés, az együttlét. Teccik érteni, ugye?! Ez az innováció!