Andy Warhol és a Samsung – térhatásban téblábolva

Töprenghet hát a látogató mit lát inkább: egy speciális Andy Warhol kiállítást, vagy egy speciális Samsung 
termékbemutatót?

Andy Warhol a huszadik század népszerű képzőművészeti irányzatának, a pop-artnak legismertebb képviselője, 
kinek erősen ellentmondásos, de felettébb ikonikus személyisége a mai napig foglalkoztatja a művészetpártoló, 
laikus közönség és a művészettörténészek többségét is.

A reklámszakemberből művésszé és 20. századi kultuszfigurává lett, ruszin származású Warhol Marilyn Monroe-
sorozatával, Campbell’s dobozaival, virágos képeivel,  Diana Ross és Mao Ce-tung portréjával, Ladies and 
Gentlemen-szériájával vált világszerte ismertté. A modern képzőművészet mellett a filmiparban is letette névjegyét, 
főként az unalom témakörét fókuszba állítva. Zenészi tevékenységét a Velvet Underground zenekar működése őrzi. 
Mondásai mai napig szállóigeként röpködnek a köztudatban: a 15 perc hírnév, a sok szalonnával és egyben 
tévécsatornával rendelkező ideális feleség képe, a minél hosszabb ideig tartó eljegyzésbe vetett hit ismerősen 
csengenek a 21. század embere számára is.

A művész a halála előtti időszakban az akkor kibontakozó 3D animációs technikákkal szerette volna létrehozni saját 
virtuális képmását. Ez a kísérlet a technika akkori korlátai miatt végül nem valósulhatott meg. Tehát ha úgy vesszük, 
a művész, aki igencsak érdeklődött kora technikai vívmányai iránt, akár 3D-ben is alkothatott volna. Csakhogy nem 
alkotott. Vagy, ahogy egy ismerősöm fogalmazott a kiállítás megtekintése után: „Ha Warhol ezeket három 
dimenzióban akarta volna látni, akkor szobrot csinál, nem képet!” Nyers, de tömör megfogalmazása annak, hogy ez 
a kiállítás mitől nem igazán művészi, mitől inkább csak játék a virtuális világgal.

A Samsung Electronics egy új terméket kíván piacra dobni: a világ jelenleg talán legvékonyabb 3D tévékészülékét, a 
9000-es sorozatú LED tv-t. Ehhez azt az újszerű reklámfogást találta ki, hogy támogatja a Szépművészeti Múzeum 
háromdimenziós kiállítását, amelynek érdekessége, hogy a képeket magyarországi filmesek alakították térhatásúvá 
az Andy Warhol Foundation jóváhagyásával. 

A 3D képalkotás több évtizede foglalkoztatja a filmeseket. Emlékszem, hogy jómagam az 1950-es években, a mai 
Toldi moziban láttam először ilyen kísérleti filmeket a drága emlékű Bodrossy Félix filmrendező és trükk-operatőr 
jóvoltából. A széksorok támláira erősített speciális nézőkén keresztül jelent meg a 3D-élmény, az állatkerti 
barangolás. Újabban a multiplex mozik egyes előadásain lehet hasonlót látni. A régi piros-zöld szemes 
papírszemüveg is nagyot változott: a Warhol-kiállítást a tévével hullámkapcsolatba lépő speciális „napszemüvegen” 
át nézhetjük, amikor a szemüveg érzékelője a kibocsátott jelre – egy elektronika segítségével – észrevétlen 
sebességgel váltogatni kezdi a két szem előtt a lencsék színkarakterét, ezt az agy sem képes követni, ezért 
„kínjában” 3 dimenziós képeket kezd látni. 

Művészet, vagy technika? Inkább ez utóbbi, tehát technika. Kísérleti játéknak jó, érdekes, csak azt nem szeretném, 
ha legközelebb a Mona Lisa, vagy a Medusa tutaja kétdimenziós festményélményét valaki 3D-ben akarná nekem 
kiemelni a síkból. Mert akkor azt mondanám: minek ezért elmenni? Ott a Samsung 3D-re alkalmas, új készüléke, 
majd megnézem, ha akarom otthon, chipset ropogtatva, vagy fejemen egy virtuális világba röpítő sisakkal, az egyre 
elembertelenedettebb mátrix-világok valamelyikében. Elvégre ma már művészetet hazudni is lehet, és bárki erkölcsi 
skrupulusok nélkül belenyúlhat mások szellemi termékébe, akár bajuszt is rajzolhat Mona Lisának, vagy 3D-be 
emelheti valakinek a 2D-ben megalkotott portréját…