Töprenghet hát a látogató mit lát inkább: egy speciális Andy Warhol kiállítást, vagy egy speciális Samsung
termékbemutatót?
Andy Warhol a huszadik század népszerű képzőművészeti irányzatának, a pop-artnak legismertebb képviselője,
kinek erősen ellentmondásos, de felettébb ikonikus személyisége a mai napig foglalkoztatja a művészetpártoló,
laikus közönség és a művészettörténészek többségét is.
A reklámszakemberből művésszé és 20. századi kultuszfigurává lett, ruszin származású Warhol Marilyn Monroe-
sorozatával, Campbell’s dobozaival, virágos képeivel, Diana Ross és Mao Ce-tung portréjával, Ladies and
Gentlemen-szériájával vált világszerte ismertté. A modern képzőművészet mellett a filmiparban is letette névjegyét,
főként az unalom témakörét fókuszba állítva. Zenészi tevékenységét a Velvet Underground zenekar működése őrzi.
Mondásai mai napig szállóigeként röpködnek a köztudatban: a 15 perc hírnév, a sok szalonnával és egyben
tévécsatornával rendelkező ideális feleség képe, a minél hosszabb ideig tartó eljegyzésbe vetett hit ismerősen
csengenek a 21. század embere számára is.
A művész a halála előtti időszakban az akkor kibontakozó 3D animációs technikákkal szerette volna létrehozni saját
virtuális képmását. Ez a kísérlet a technika akkori korlátai miatt végül nem valósulhatott meg. Tehát ha úgy vesszük,
a művész, aki igencsak érdeklődött kora technikai vívmányai iránt, akár 3D-ben is alkothatott volna. Csakhogy nem
alkotott. Vagy, ahogy egy ismerősöm fogalmazott a kiállítás megtekintése után: „Ha Warhol ezeket három
dimenzióban akarta volna látni, akkor szobrot csinál, nem képet!” Nyers, de tömör megfogalmazása annak, hogy ez
a kiállítás mitől nem igazán művészi, mitől inkább csak játék a virtuális világgal.
A Samsung Electronics egy új terméket kíván piacra dobni: a világ jelenleg talán legvékonyabb 3D tévékészülékét, a
9000-es sorozatú LED tv-t. Ehhez azt az újszerű reklámfogást találta ki, hogy támogatja a Szépművészeti Múzeum
háromdimenziós kiállítását, amelynek érdekessége, hogy a képeket magyarországi filmesek alakították térhatásúvá
az Andy Warhol Foundation jóváhagyásával.
A 3D képalkotás több évtizede foglalkoztatja a filmeseket. Emlékszem, hogy jómagam az 1950-es években, a mai
Toldi moziban láttam először ilyen kísérleti filmeket a drága emlékű Bodrossy Félix filmrendező és trükk-operatőr
jóvoltából. A széksorok támláira erősített speciális nézőkén keresztül jelent meg a 3D-élmény, az állatkerti
barangolás. Újabban a multiplex mozik egyes előadásain lehet hasonlót látni. A régi piros-zöld szemes
papírszemüveg is nagyot változott: a Warhol-kiállítást a tévével hullámkapcsolatba lépő speciális „napszemüvegen”
át nézhetjük, amikor a szemüveg érzékelője a kibocsátott jelre – egy elektronika segítségével – észrevétlen
sebességgel váltogatni kezdi a két szem előtt a lencsék színkarakterét, ezt az agy sem képes követni, ezért
„kínjában” 3 dimenziós képeket kezd látni.
Művészet, vagy technika? Inkább ez utóbbi, tehát technika. Kísérleti játéknak jó, érdekes, csak azt nem szeretném,
ha legközelebb a Mona Lisa, vagy a Medusa tutaja kétdimenziós festményélményét valaki 3D-ben akarná nekem
kiemelni a síkból. Mert akkor azt mondanám: minek ezért elmenni? Ott a Samsung 3D-re alkalmas, új készüléke,
majd megnézem, ha akarom otthon, chipset ropogtatva, vagy fejemen egy virtuális világba röpítő sisakkal, az egyre
elembertelenedettebb mátrix-világok valamelyikében. Elvégre ma már művészetet hazudni is lehet, és bárki erkölcsi
skrupulusok nélkül belenyúlhat mások szellemi termékébe, akár bajuszt is rajzolhat Mona Lisának, vagy 3D-be
emelheti valakinek a 2D-ben megalkotott portréját…