– Honnan származik a kötet készítésének az ötlete?
Laza Dominika: 2012 júliusában gyakornokként dolgoztam a Tinta Könyvkiadóban, aholKiss Gábor,a kiadó vezetője már régóta tervezett megjelentetni egy népi mondókákat tartalmazó kötetet. Én is lelkesedtem az ötlet iránt, így a mondókák gyűjtését és rendszerezését kaptam meg első feladatomul, s végül munkámmal végigkísérhettem a könyv születésének egész folyamatát.
– Honnan gyűjtötték a mondókákat? Netán elmentek óvodákba, és kikérdezték az óvónőket?
L. D.: Ilyen széles körű kutatásra nem nyílt lehetőségünk. Ehelyett megbízható, már nyomtatásban megjelent forrásmunkákból dolgoztunk, és hétköznapokban is használható kivonatukat tárjuk most az olvasóközönség elé. Persze a saját élményeim is közrejátszottak a válogatásban, melyik mondókára emlékeztem én is, hogy mondtuk óvodában, iskolában…
– Végül hány mondókát vettek föl a kötetbe?
L. D.: Hatszáznál is több; ötöde rövid névcsúfoló, 50 pedig nyelvtörő. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 50 mondókához kotta is tartozik.
– A kötetet az egyik összeállító, Laza Dominika sajátos hangulatú képei illusztrálják. Más köteteket is illusztrált már?
L. D.: Igen; legközelebb december elején a strasbourgi székhelyű Éditions du Signe kiadásában megjelenő könyvben találkozhatnak még képeimmel. Ezelőtt csak egy kisebb újságban jelentek meg illusztrációim nyomtatásban.
– Laza Dominika még az ELTE magyar szakján folytatja a tanulmányait. Milyen érzés egyetemistaként egy szép és tartalmas kötet címlapján látnia saját nevét?
L. D.: Igazán furcsa, egyelőre még nem tudom hova tenni. Persze, azért mindenképpen örömteli érzés.
– A kötet fülszövegében olvassuk, hogy Küllős Imola elgondolása alapján rendezték el, csoportosították az összegyűjtött népi mondókákat. Mióta foglalkozik a népi mondókákkal?
Küllős Imola: A kötetben szereplő mondókákat, dalocskákat funkciójuk és az elhangzás alkalma szerint csoportosítottam. Egy 1974-ben kiadott, ma már nem forgalmazott kis könyvecskét, Kovács Ágnes (folklórkutató) és Borsai Ilona (népzenekutató) „Cinege, cinege, kismadár…” című munkáját vettem alapul. Alapvetően a népköltészettel foglalkozom, több, mint 25 évig tanítottam az ELTE Folklór Tanszékén a népballadáról, a népi líráról, s ezen belül a gyermekkor költészetéről, illetve a dajkarímekről, altatódalokról.
– A Népi mondókák című kötetet Küllős Imola kis tanulmánya nyitja. Mit gondol, régebben, a hagyományos paraszti világban népszerűbbek voltak a mondókák, mint ma?
K. I.: A válaszom egyértelmű igen. Az altatók, jártatók, höcögtetők, tapsoltatók, állathang-utánzók vagy a játékdalok és csúfolódó, nyelvtörő mondókák mind-mind a játékos tanítást/nevelést/tanulást, a környezet megismerését célozták. Hatvan, száz esztendővel ezelőtt még nem volt rádió, tv, dia- vagy mozgófilm a gyerekek szórakoztatva nevelésére. Ezek a rövid, ritmusos szövegek, dalocskák voltak a legkézenfekvőbb eszközei az anyanyelv (illetve az adott tájnyelv) elsajátításának, szakszóval: a nyelvi szocializációnak is.
– Ha a mondóka szót halljuk, mindenkinek ilyesmi jut eszébe: Ecc, pecc, kimehetsz…, Egyedem-begyedem, tengertánc… stb. De mit nevezünk igazából mondókának?
K. I.: A mondóka általában rímes, meghatározott ritmusra mondott rövid vers, rigmus. Mindig alkalomhoz és/vagy funkcióhoz kötődik. Tele vannak nyelvi leleménnyel: ha nem végrímeket, akkor szókezdő betűrímeket (alliterációkat) és játékos ikerítéseket (mint az egyedem-begyedem), jópofa hangutánzó szavakat és szóferdítéseket találunk bennük.
– A kötetben szép számmal találunk kottákat. A mondóka énekes műfaj?
K. I.: A dajkarímek – tehát a felnőttek által a kisbabának mondott szövegek, pl. az altatók – és a gyermekmondókák, a gyerekek „saját” szövegeinek egy része egyszerű, néhány hangból álló dallamra énekelhető. Ezért vannak a kötetünkben kották. De a dallam nélküli szövegeknek is sajátos intonációja és ritmusa van. Gondoljon csak a hintáztató versikékre!
– Mennyire van feltérképezve a magyar mondókavilág? Mert a bevezetőben olyasmit is olvashatunk, hogy volt olyan gyűjtemény, amely elkészült, megjelent, de rögtön be is zúzták a köteteket.
K. I.: Szerintem a magyar gyermekfolklór, különösen a gyermekjátékanyag elég össze van gyűjtve, legjobb ismerője ma Lázár Katalin, zenefolklorista, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének munkatársa. Valóban volt egy olyan gyűjtemény, Bakos József Mátyusföldi gyermekjátékok című munkája, amelyet 1953-ban nevetséges indokkal, néhány idegen-csúfolódó mondókája miatt bezúztak. Csak néhány példánya maradt fenn, amit a folkloristák nagy becsben tartanak. De több jó – igaz ma már nehezen beszerezhető – népi mondókás gyűjteményünk van. Más kérdés, hogy a kereskedelemben manapság sok a nem hiteles forrásból származó, a magyar nyelvi hagyományokat felülíró, „művi”, feleslegesen „gügyögő” vagy idegen nyelvről rosszul fordított képes kiadvány. Sajnos, a tanítókat és óvoda-pedagógusokat képző főiskolákon nincs folklóroktatás, vagy legalább olyan szakember, aki rá tudna mutatni nyelvi és kulturális hagyományaink értékeire. Ha az óvónő, tanító is tájékozatlan, hogyan tudná megkülönböztetni a jót a silánytól egy átlagos műveltségű anyuka?
– Napjainkban olyan sokat vitáznak az iskolai kötelezően megtanulandó memoriterekről. Ha a kisgyermek sok mondókat ismer, vajon később, az iskolában könnyebben sajátítja majd el a könyv nélkül megtanulandókat?
K. I.: Egészen biztosan igen. És ha hiszünk Kodály nagyszerű zenepedagógiai írásainak, a mondókázó, daloló kisgyermeknek hamarabb kifejlődik a ritmusérzéke, ennek következtében összerendezettebb a mozgása, arról nem is beszélve, hogy mennyire bővül a szókincse és a világról való tudása is.
– Nehezen tudunk szebb emberi kapcsolatot elképzelni, mint a kisgyermek és az édesanyja közötti bensőséges viszonyt. Erősíthető ez az érzelmi kapocs a mondókák segítségével?
K. I.: Határozottan állíthatom, igen.
– Amikor gyűjtötték, majd szerkesztették az anyagot, milyen könyvhasználó lebegett a szemük előtt, kinek ajánlják a gyűjteményt?
L. D.: Úgy gondoljuk, hogy elsősorban pedagógusoknak, anyukáknak lesz hasznos a kiadvány. A mérete és a szerkezete is megkönnyíti számukra a könyv hétköznapi felhasználását.
K. I.: Én is gyakorló szülőknek, nagyszülőknek és óvodapedagógusoknak ajánlom gyűjteményünket. Szemezgessenek belőle kedvük és ízlésük szerint. Érdemes azt is elmondani, megtanítani egy-egy dal, mondóka kapcsán, hogy: „a könyvben így van ugyan, de én másképp hallottam, tudom”. Ezáltal játékos formában nyelvünk gazdagságára és változatosságára hívjuk fel gyermekeink figyelmét.
