Tipikus magyar vagyok. Már apai nagyapám is a Kocsis nevet viselte, a Krasznahorka büszke vára melletti, zömmel magyarok lakta Dernőn – nagy adag szlovák vérrel az ereiben. Nagyanyám ugyanott tősgyökeres magyar volt Dobos névvel. (A nyitó képen: a Miskolcon megjelent Szabad Magyarország II. évfolyamának 76. száma 1945. április 6-án számolt be Magyarország teljes felszabadulásáról.)
Anyai nagyanyám Deutsch nevű német keresztény őseit a Habsburgok telepítették hozzánk, férje pedig dr. Klein József, a hite tanításában mindmáig kötelező irodalomnak számító gödöllői tudós főrabbi lett, aki haláláig (1928) bejáratos volt az ottani kastélyba Ferenc Józsefhez, majd Horthyhoz. Mind a négyen magyarnak vallották magukat írásban és szóban, már akkor úgy, ahogyan később Illyés Gyula oly pontosan megfogalmazta.
A világlátásom eredete és alakulása ennél bonyolultabb. Ritka szerencsém, hogy gyermekkoromban családi legendáriumunk része volt Móricz Zsigmond. És már nemcsak gyerekként, olyan emberekkel találkozhattam, mint Kodály Zoltán, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, az általam a műveltség csúcstartóiként tisztelt Füst Milán és Kárpáti Aurél, a szívprofesszor Haynal Imre, a politikusok közül Kovács Béla (vele interjút is készíthettem röviddel szovjetunióbeli raboskodása után, 1956 szeptemberében), Tildy Zoltán, Dobi István, Ortutay Gyula, Bognár József, Kádár János. Mind hatottak rám. Az utóbbi főként akkor, amikor az oly izgalmas hetvenes évek első felében – mindmáig nem tudom, pontosan miért – a párt sajtóirányításában kaptam munkát, három emelettel az ország első emberének dolgozószobája felett. Közel hozzá, vagy így is beláthatatlan távolságban az általa hozott döntésektől?
Apám mindenkor balról nézte a világot (kommunista sose volt), s tudatosan velem is ilyen irányból nézette. Formálódásomat alaposan megtámogatta két nyilas házkutatás 1944 végén (kilencéves voltam) – 1945 tehát számomra nem is lehetett más, mint felszabadulás. Az persze gubancokat hagyott 14–15 éves fejemben, hogy később az ávh is éppen kétszer járt nálunk, s vitte magával apámat, azzal vádolva, hogy angol kém, bár a valódi magyarázat alighanem a harmincas évek elejéig visszavezethető töretlen kisgazda-kötődése lehetett.
A folytatásban azonban erősebb volt a hitem, hogy az a jó, ami a többségnek jó és csak viszonylag keveseknek rossz. S én hittem: abban, ami velem és körülöttem évtizedeken át a kis Magyarországban – a világháborúban győztes „nagyok” által eleve szűknek szánt korlátok lehetőségei közé kötözve – történt, mérhetetlenül több volt a jó, mint az ellenkezője. Igazam volt vagy sem?
Világképem végeredménye mindenképpen az, hogy számomra ma már csak magamban kiérlelt igazságok léteznek.
Egyszemélyes pártként zárom le az életemet. De a saját igazságaimat most is baloldalt – s olykor kicsit liberálisan, néha némileg konzervatívan – vélem megtalálni.