A klasszikus szociálpszichológiai kísérletben, „a Milgramben” mostanában mi vagyunk az alanyok. Ez az, amikor a résztvevőket megkérik, hogy mind erősebb árammal sokkoljanak valakit, akit velük szemben ültetnek le. A feszültséget lépésről lépésre emelik, miközben az áldozat szerepét játszó színész már kegyelemért könyörög. De a kísérletvezető utasítására a be nem avatott alany nyomja tovább a gombot, vezet egyre nagyobb áramot egy másik ember testébe, miközben az már láthatóan alig él a fájdalomtól.

A világon számos helyen, számos alkalommal elismételték a próbát és az derült ki, embertársaink egy igen nagy része hajlandó minden további nélkül fájdalmat okozni, megnyomorítani, akár megölni valakit, akit gyakorlatilag nem is ismer. Nem haragszik rá, nincs vele vitája, nem szerette el a nőjét vagy a pasiját, nem vette el a trafikját, nem ütötte ki a földpályázaton, de még az egyetemét vagy a gimnáziumát sem nyúlta le, nem rúgta ki az állásából, nem kényszerítette elviselhetetlen mennyiségű túlmunkára, nem oszlatta fel a kamaráját és még a parkolóban sem büntette meg. Semmi ilyesmi, csak egy erélyesebb hang, hogy tessék már nyomni bele a 450 voltot.

Nagyjából a kísérletbe beszervezett emberek kétharmada hajlandó erre a galádságra. Félredobva lelkiismeretet, emberi érzést, de még a későbbi büntetéstől való félelmet is. Kétharmad. Ha férfiakkal próbálkoztak, ha nőkkel: kétharmad.

Az nyilván véletlen, hogy ez is kétharmad. Kétharmada a véletlenszerűen kiválasztottaknak félredobta a lelkiismeretét, pedig még európai uniós támogatást, közvilágítási tenderen való győzelmet, alkotmánybírósági állást, útkoncessziót, bankot, Duna-parti szállodasort, borászatot, biztosan jövedelmező útépítést, de még egy nyomorult kis állami tévés állást sem ígértek cserébe.

Nem mondták azt az áldozatul kijelöltekre, hogy bevándorló. Nem mondták, hogy nyomorult, visszaütni képtelen migráns, aki felzabálja majd a spájzban a befőttedet, elveszi az állásodat, megfertőz. Eszükbe sem jutott a kísérlet kiötlőinek felvetni, hogy az, akibe áramot kell vezetni esetleg cigány lenne, akinek a gyereke arra készül, hogy a tiéd mellé üljön az iskolában, vagy ugyanoda költözzék, ahová te. Nem volt szükség azt eljátszani, hogy hajléktalan, aki eddig egy aluljáróban élt, de most onnan is kirakták, bátran bele lehet rúgni, tornacipővel, báli topánnal, akár Martens bakanccsal, s így tulajdonképpen az áramszámla egy része is megspórolható. Nem írták rá, hogy Soros, hogy nemváltó óvodás. Nem kellett leukránozni vagy lebrüsszelitázni.

Semmi ilyesmi sem kellett, csak egy kis noszogatás. Adjál neki, nálad a kapcsoló, azt csinálsz vele, amit akarsz! Frakciófegyelem. Az eredeti Milgram-féle változatban a végén bevallják a szenvedést okozónak, hogy egy csúnya átverés részese volt, ne haragudjon, de tanuljon belőle, hogy nagyon könnyen vadállattá válhatunk. Az orbáni verzióban, amikor a kétharmad embere a halálos gombot megnyomta, akadémiát, egyetemi tanszéket, focicsapatot, koncessziót, bankocskát, wellness-szállót, színházat vagy disznóhizlaldát kapott közpénzből az elkövető. És mellé persze Kossuth-díjat. Nem megérte?

Az eredeti változat végén kiderül, hogy valójában nem is okoztak szenvedést az áldozatnak, az csak eljátszotta ezt. Ezt elvben a próba alanyai nem tudják – de kétségtelen, a kísérlet kritikusai régóta állítják, talán azért is tekerték az ellenállást olyan bőszen, mert mégis gyanították, nem lehet ez igaz.

Míg ebben a mi vadkeleti verziókban pontosan tudják, hogy ez bizony a valóság. Jó áramozást!