Az elveszett paradicsom keresése

„Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” – kérdezte egyik késői alkotásával a művész, aki valószínűleg nem találta a válaszokat, ahogyan az olyannyira kutatott valódi édent sem találhatta meg nem túl hosszú, ám annál mozgalmasabb életében.

Minden bizonnyal sokkal több fájdalom, szenvedés, elutasítás, sikertelenség, testi és lelki kín kísérte útján, mint azt leírni, elképzelni tudnánk, ezért mi, a csodáló utókor gyönyörű és persze tragikus mesévé oltjuk Eugène Henri Paul Gauguin (Párizs, *1848. június 7.; Hiva Oa, Marquises-szigetek, Atuona, †1903. május 8.) életét. Regények, filmek születnek időről időre e hányatott sorsról, amelyet kutatók hada fürkészik még ma is.

Paul Gauguin.

A rengeteg megmaradt alkotás, a világ múzeumaiban, gyűjtőknél felbecsülhetetlen érték, felkavarja és izgalomba hozza korunk emberét is. Éppen tavaly decemberben kelt el egy párizsi aukción a becsült érték kétszereséért, (átszámítva) 3200 millió forintért egy műve. A vevő kilétét titok fedi, de rebesgetik, hogy polinéziai származású. Ez azért is érdekes, mert egyetlen eredeti Gauguin-mű sincsen a szigetvilág földjén, ahol a legjelesebb alkotások születtek, és ahol Gauguin-nak leszármazottjai is élnek.

„A művészet templomai” filmsorozat Gauguin Tahitin – Az elveszett paradicsom címmel mozikban már látható új epizódja a művészet örök lázadójának utazását követi nyomon az élet esszenciájának nyomában, Párizstól a Breton partvidéken át Tahitiig és a Markézi-szigetekig. Budapesten az Uránia filmszínházba, más városok művészmozijaiba érdemes beülni nem csupán azoknak, akik a képzőművészet iránt érdeklődők. Lenyűgöző a film, gyönyörű és annyi új ismeretet kínál, hogy izgalmas utazás részesei lehetünk. Miközben elmerülünk a tájak gyönyörűségében, a festmények mozivászonnyira nagyított részleteiben tudósok, műgyűjtők, polinéz emberek, valamint hátramaradt dokumentumok segítségével kereshetjük a titkot, ki is volt valójában Paul Gauguin. A 43 évesen álmai után elinduló vándor, aki ki akart lépni a nyugati civilizáció köreiből, hogy megtalálja az érintetlen természetet, benne a tiszta embert és a szabadságot.

Gauguin maga építette utolsó háza a felújítás után.

Ahogy a film rendezője, Claudio Poli is elmondta egy interjúban, Gauguin-nek le kellett győznie kezdeti csalódottságát, amikor a nyugati világ hatásait és sebeit magán viselő Tahitival találkozott, és tovább kellett keresgélnie a szigetvilág távolabbi sarkaiban, ahol még megtalálhatta az „elveszett paradicsom” nyomait, buja és érintetlen tájaival, színeivel, lakóival. Az akkoriban már szegénységtől és betegségektől nyomorgó Gauguin-nek szüksége volt mindehhez egyedülálló művészi látásmódjára is, amely segített felülemelkedni a kiábrándító valóságon. Ahogy ő fogalmazott: „Le kellett hunynom a szemem, hogy elkezdjek látni”.

És ő látott úgy, ahogyan előtte senki, és bár kora értetlenkedve állt művei előtt, ma már a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb hatású mestereként tartjuk számon. Sem művészként, sem emberként nem volt számára komfortos a világ, hát teremtett egy sajátos világot alkotásaival, amelyek a zűrös, keserves 54 évnyi élet után igazán naggyá tették.

Nézvén „A művészet templomai” sorozat legújabb darabját, minden bizonnyal megnő bennünk a kíváncsiság Paul Gauguin iránt, akihez egy magyar epizód is köthető. A magyar festő, Rippl-Rónai József nála tett látogatása, amelyet így írt le:

„…Este mentem hozzá. Már a folyosóján szép dolgokat láttam, különösen feltűnő szép volt egy gyümölcs-csendélete, melyet régebben, még Cézanne modorában festett. (Sohasem tagadta ezt az egészséges befolyást.) Benyitva a műterembe, homályos világításban több emberi alakot láttam. Egy göndör hajú ember zongorázott: ez Leclerque volt. Egy másik, hosszú hajú, a padlón feküdt: ez Ruinard, a költő. A szoba közepén a plafondról egy kötél lógott le s azon egy örökké mozgó majom mászott fel-alá. Alatta, a padlón, kék mosóruhában egy kis sárga-fekete bőrű asszony ült, szótlanul, mosolyogva: ez a művész kedvese. Gauguin maga éppen az ágy lábánál fáradozott: ily módon reprodukálta az ő tipikus fametszeteit. Mikor elkészült az épp kezében lévő lap nyomásával, kezet szorítottunk, a fekete asszonyka pedig megkínált teával. A zongora elhangzása után beszélgettünk. Sikertelenségéről panaszkodott.” (Forrás: Rippl-Rónai József emlékezései, Nyugat, 1911).