Az írás elsőként 1995-ben, a bombázás 50. évfordulóján jelent meg a Képes Európa hetilapban. Nyitó képünk: pillantás a porrá rombolt drezdai belvárosra a városháza mementóként megmaradt egyik homokkőfigurája, „A Jóság” mellől. A kép Drezda terrorbombázásának egyik jelképe. A háború előtt Drezda Európa egyik legszebb városa volt: balra a Zwinger, mögötte a Színház tér az operaházzal és az Olasz Falucskával. Alul a Postplatz, mögötte a Szófia-templom, Taschenberg-palota, a kastély és a katolikus udvari templom, az Elbán az óvárosból az újvárosba átívelő Augustus-híd… (Cikkünk képei: Richard Peter és Walter Hahn/Deutsche Fotothek, picture alliance / dpa/abu vfd.)
Bizarr a jelző: gyönyörűek ilyenkor, február 13-án, 14-én éjszaka a drezdai temetők: gyertyák, mécsesek tíz- és tízezrei lobognak a sírokon, mintha csak halottak napja lenne a farsang végén.
De hiszen halottak napja van!
Halottak egy városi légópincében. (Gyakorta csak romok eltakarítása után egy-két évvel bukkantak áldozatokra.
Tízezrek (százezrek?) tűzhalálára emlékeznek az Elba-parti metropoliszban. Ezen a harangzúgásos éjszakán messziről olyanok a temetők, mint amilyennek éppen ötven esztendővel ezelőtt a magasból, a Lancaster ablakán át egy brit bombázó hadnagya látta Európa mindaddig legszebb barokk települését: „Alattam egy város iszonyatos képe: minden lángokban áll. Mint egy kivilágított térkép. Életemben először éreztem részvétet a németek iránt ott lenn…” Egy másik brit bombázópilóta, aki a harmadik támadóhullám után utolsónak repült társai után: „Hatalmas, hullámzó tűztenger. Az egekig csapó lángok hőségét még a gép kabinjában is éreztem.”
William Topper, a szövetséges angol–amerikai bombázókötelékek fő-célkijelölője 1945. február 13-án 22 óra 5 perckor oldotta ki az első világítóbombát alig két kilométerrel nyugatra a drezdai Zwingertől, a világ egyik leggazdagabb, páratlan értékeket őrző műkincs-gyűjteményétől. Néhány perccel később az egész várost megvilágították a „karácsonyfák”, a zöld világítóbombák, és megkezdődött a világtörténelem talán legnagyobb szabású terrorbombázása: a Mennydörgés hadművelet, Drezda elpusztítása. Az első hullámban 240 brit Lancaster gyújtó-, lángsugár- és rombolóbombák ezreit dobta le. A lángoló város izzó kövei közül kétségbeesetten menekülő lakosságot éjjel fél kettőkor érte az újabb támadás: 529 szövetséges repülőgép nehéz romboló-bombákkal szórta meg Drezdát, és nem egészen fél nap múltán, 14-én, déli negyed egykor 311 amerikai repülő erőd és kétszáznál több vadászgép folytatta a rombolást és a gyilkolást. Másnap még egy támadás következett.
Az eredmény: gyakorlatilag megsemmisült a mindaddig ép Drezda teljes, 15 négyzetkilométernyi, történelmi belvárosa. Elpusztult 75 ezer lakás, negyven kórház és klinika, 35 iskola… De érintetlenül maradtak az infernóban a laktanyák, a rendező-pályaudvar, a légvédelmi parancsnokság, a hadiüzemek, a repülőtér, a kikötő, az iparnegyedek, a raktárak.
Máig sem tudható, hogy hányan estek áldozatul a drezdai megsemmisítő bombázásoknak. Harmincezren? Háromszázezren? A Vörös Hadsereg elől a keleti területekről a túlélés reményével kecsegtető Elba-parti nagyvárosba menekülők (közte magyarok is, a Budapesti Műegyetem Nyugatra hurcolt hallgatói, oktatói, akik közül szintén sokan lelték halálukat a terrorbombázásban), kitelepítettek százezrei – elsősorban nők, gyerekek, öregek – több, mint kétszeresére duzzasztották a lakosság számát.. Nem csupán pusztítani-, hanem gyilkolnivaló is volt bőséggel. Az ő emlékükre lobognak ma éjjel a gyertyák, mécsesek tízezrei a drezdai temetőkben, az Altmarkton, a Frauenkirche romjai előtt. „Még az is könnyekre fakad Drezda pusztulása láttán, aki már rég elfelejtett sírni” – jelentette ki végtelen fájdalommal éppen ötven esztendővel ezelőtt a bombázást túlélt Gerhart Hauptmann, Nobel-díjas német író.
Halott anya az ikreivel.
„Az maga a pokol volt – beszélte el sok évvel ezelőtt az emlékezés éjszakáján drezdai szomszéd asszonyunk, Lilo Lange 1945. február 13-a történetét. – Először foszforbombák tízezrei hullottak alá. Minden égett, még a kő is. Körös-körül lángtengerré váltak az utcasorok. Lányommal, idős szüleimmel nem maradhattunk a pincében, megfulladtunk volna a gázoktól, a beáramló hőségtől. Menekülni próbáltunk, ösztönösen az Elba felé. Cipőnk beleragadt a megolvadt aszfaltba… Ebbe a tomboló tűzviharba dobták rombolóbombáikat a második támadóhullámmal érkezett repülők… A már jóval éjfél utáni második támadást a szirénák sem jelezhették, mert tönkre mentek a polgári védelem berendezései is. Másnap délben az elpusztult otthonaikból a csupa rom utcákra, terekre, ligetekbe kényszerült százezreket mélyrepülésben géppuskázták az angolok és amerikaiak…”
Hetekig temették halottaikat az életben maradtak. A fenyegető járvány megelőzésére a város szívében, az Altmarkton hordták hegyekbe az összeégett, megcsonkított holttestek ezreit, és hatalmas máglyákon égették el őket. Hamvaikat köbméterszám vitték a temetőkbe. A parkok ugyancsak temetőkké változtak. Nincs talán egyetlen család sem a városban, amelyik ne emlékeznék halottjára, halottaira. Az örök mementónak szánt, de éppen Drezda élni akarását jelképező, ezért a következő években mégis csak újjáépülő Miasszonyunk templom romjainál minden évben megjelenik egy idős férfi. Gyászszalagos fakeresztet tart a kezében, a kereszten képek: egy fiatalasszonyé, három kisgyereké és egy csecsemőé, továbbá két-két idősebb nőé és férfié. Az egész Wagner család odaveszett a fél évszázaddal ezelőtti éjszakán, míg ő, az akkor alig húszéves, a város körüli egyik barlangban bujkált katonaszökevényként.
Megelőzendő a gyilkos járványt: elégetésre váró áldozatok ezrei a bombázás után.
„Tökéletes” munkát végzett a brit, a kanadai és az amerikai légierő ezernél több bombázója a Thunderclap (Mennydörgés) hadműveletben. Hadművelet? A hadászatilag értéktelen város és térség ellen, amelyről a felderítés és a hírszerzés egyaránt azt jelenthette, hogy csak polgári menekültek százezrei zsúfolódtak össze az Elba-parti barokk városban. Valóban elkerülhetetlen volt Drezda elpusztítása akkor, amikor a szovjetek már átlépték az Oderát? Churchill brit kormányfő később nem átallotta kifejezni sajnálkozását, hogy nem sikerült Drezdát Európa Nagaszakijává változtatni. Akkor ugyanis még nem volt bevethető állapotban az amerikai atombomba.
Sok hadtörténész meggyőződése volt már közvetlenül a háború után is, hogy a német városok ellen az utolsó hetekben, hónapokban indított terrorbombázások – mindenekelőtt a drezdai tűztenger – a szovjeteknek címzett erőfitogtatás volt, miközben a szövetséges hadi propaganda a nácik által elpusztított Guernicáért, Coventryért, Oradourért, Varsóért és Rotterdamért való törlesztésként tálalta. Egy másik szakértői vélemény szerint a szovjet hadvezetés kérte a szövetségeseket, hogy okozzanak megrázkódtatást a német keleti frontszakasz hátországában, megrendítendő a Wehrmacht harci erkölcsét. A dokumentumokkal is bizonyítható igazi indítékok feltalálása, elemzése és közzététele még várat magára.
Az angol–amerikai légierő 1945. februári terrortámadásai áldozatainak emlékfala a szász főváros Heide-temetőjében.
Nem tudom, él-e még Erika Hohlfeld, és meghagyták-e a róla mintázott kőszobrot – a Trümmerfraut, a Romeltakarító asszonyt – a drezdai városháza előtt. Neki, nekik, a szeretteikre emlékező, de gyászukba bele nem temetkező nőknek köszönhető elsősorban, hogy végül is újra indult az élet Drezdában – Varsóban, Coventryben, Rotterdamban, Budapesten. Aznap, amikor Canaletto és Erős Ágost kedvenc városára bombák ezrei hullottak, véget ért a Duna-parti egykori gyöngyszem ostroma. Budapest majdnem olyan szörnyű képet mutatott, mint pár óra múltán Drezda.
Háború dúlt, értelmetlen háború, világháború.
Az ötös számú vágóhíd: Kurt Vonnegut azonos című regénye alapján készült amerikai film.
70 éve történt: a drezdai terrorbombázás.