Az író karanténban is író. Benedek István Gábor, az örökifjú BIG, új családregényén dolgozik, s ha elkészül vele, talán még ebben az évben az olvasók elé kerülhet. Addig is érjék be egy régi beszélgetéssel 1997-ből. (A nyitó képen Benedek István Gábor a beszélgetés idején; Szigetváry Zsolt felvétele.)
A hatvanas évek derekán volt szokásunk, hogy a húsvét hétfőt a Lukács uszodában töltöttük. A locsolkodást, mint olyat, így, kollektíven oldottuk meg, pacsuliszag nélkül, s közben jó néhány kilométert leúszkáltunk. Ott ismerkedtem meg egy fekete hajú (no, nem sok hajú) férfival, akiről azt terjesztették, hogy kirúgott rabbi, pontosabban papnövendék, és hát azért csapták ki, mert a Szent Falak között éppen, hogy úgy mondjam, a bibliai értelemben megismert egy lányt, és a művelet közben rájuk nyitott Scheiber Sándor. Most, hogy a fiatalemberből (hogy a nevét se felejtsük el, Benedek István Gábor) középkorú úr lett, s legújabb novelláskötetét hozza, visszatérek erre a történetre, igaz-e?
– No, angyalom – mondja –, hogy kielégítsem a kíváncsiságát, hát ez bizony tényleg így történt, csak nem Scheiber tanár úr, hanem másvalaki volt az illető, aki meglepett. Sőt, Scheiber tanár úr éppen hogy megpróbált rávenni, hogy ígérjem meg, többet ilyet nem teszek a szeminárium épületében, és különben is betartom a szombatot. Bajom pont ezzel volt. Erre nem tudtam ígéretet tenni, meg arra sem, hogy a zsidó vallás több mint 360 parancsolatát megtartom. Mint tudjuk, ez egy igen rigorózus felekezet, és ménkű sok előírás van. No, már most, én felelőtlen ígéreteket nem tettem.
– Szóval emiatt a stúdium interruptus miatt nem lett rabbi – firtatom.
– Így bizony, így bizony. Pedig a szegedi rabbinátus volt beígérve, ahol korábban a legnagyobb magyar rabbi, Lőw Immanuel tevékenykedett, s amit aztán később Raj Tamás kapott meg. Magam pedig folytathattam változatos életemet, hol kifutófiú, hol liftes voltam, de az írással már gimnazista koromban próbálkoztam. Ez nálunk családi nyavalya. Bródy-rokon vagyok, s a famíliából többen újságírók lettek. Nekem konkrét ideálom ez ügyben Pali bátyám volt, aki ötvenhat után Közel-Keleten az Új Keletet írja. Ami a liftezést illeti, nem tartozott életem csúcsteljesítményei közé, arról nem is szólva, hogy reggel négykor kellett kelni. Egy idő után rájöttem arra, hogy ha rövidzárlatot csinálok, akkor két-három napig működésképtelenné válik a szerkezet, én pedig bevethetem magam a körúti kávéházak világába, ami Kecskemétről felkerült haverjaimmal együtt kedvenc életterepem volt. Háborús élményeimről akkoriban még nem írtam. Hatévesen jártam meg a magyarországi gettókat és a németországi koncentrációs táborokat. Láttam, amit láttam, éreztem, amit éreztem, és nem felejtem, amit nem felejthetek. Valószínűleg ettől lettem jó zsidó.
– Térjünk vissza a kávéházakhoz – próbálom irányítani a monológot. – Ha jól sejtem, a hatvanas évekről van szó, és tán leginkább a New York kávéházról.
– Hát persze – vágja rá BIG –, akkoriban állandóan ott sertepertéltünk az irodalom körül, leülhettünk a nagy emberek asztalához, Pór Bertalanhoz, Herman Lipi bácsihoz, ha csak néhány percre is. Nézhettük, ahogy a mélyvízben lehúzóst játszik Csurka, Zelk, Kormos, Lator, a Réz testvérek. Szerdánként összeült a Vigilia-asztal, Pilinszkyvel. A pincérek keresztnévről ismerték a kezdőket is, s nagy remények és nagy vágyak igézetével ittuk a kávét, mert többre nemigen futotta.
– Ha jól tudom, a Magyar Hírlap megalakításánál is ott sertepertélt, ezek szerint mindenféle sajtótörténeti előzmény nélkül?
– Na, nem éppen. Tollnoki karrierem második gimnazista koromban kezdődött, amikor is rövid nadrágban, szőrös lábakkal beállítottam a Bács-Kiskun Megyei Népújság főszerkesztőjéhez, hogy megtiszteljem a kísérletező biológiai szakkörről írott nagybecsű munkámmal. Később Pesten, a Kirakat című világlapnál dolgoztam egy ideig. Ez a Belkereskedelmi Minisztérium lapja volt akkoriban, a hatvanas évek elején. A fő dráma, a nagy ideológiai megfontolást is igénylő kérdés akkoriban ott az volt: legyen-e ABC, vagy sem. Mert az ABC ugyebár kapitalista intézmény, amelyben nincsenek benne a szocialista kereskedelem öntudatával áthatott kiszolgálók. Szóval éppen ennek a legyen, ne legyen harcnak voltam dicső bajnoka, amikor Fazekas Gyuri kijött a börtönből, és „fentről” a Magyar Hírlaphoz helyezték. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam vele. Mi mindent tanultam tőle, és milyen mélyen hatotta át az életemet! Először is tartást tanított: vannak helyzetek, mondta, amikor mese nincs, fel kell borítani az asztalt. Kétszer tettem ilyet életemben, ha így, hatvanévesen visszanézek a történtekre. És nincs nap, hogy ne gondolnék Gyurira. Aztán bemutatott a volt börtöntársainak, jó barátainak, mindenkitől kaptam egy kicsit, csiszolódtam egy csöppet. Apám azt mondta egyszer: ha a legkisebb jót is kapod valakitől, életed végéig legyél hálás neki.
Amikor az új mechanizmus szelleme létrehozta a Magyar Hírlapot, a kezdeti stádiumban nem dolgozott ott senki olyan ember, akinek fogalma lett volna arról, hogyan kell egy kéziratot leadni, tördelni, egy hírt megszerkeszteni stb. Darvasi elvtárs, a főszerkesztő, élvezte ugyan a párt bizalmát, de ettől még az újság nem állt össze. S így történhetett meg, hogy a börtönviselt, 56-os Fazekas Györgyöt PB-határozattal és engedéllyel ide lehetett venni a Hírlaphoz, hogy újságot csináljon. Ő, aki már évek óta mentorom volt, rögtön kiragadott a Kirakatból, és a Hírlaphoz hozott. 1978 októberéig dolgoztam itt. Nagyon szerettem ezeket az éveket, bár már rögtön 1968 augusztusában, amikor testvéri tankjaink feldübörögtek Prágában, iszonyú lelkiismereti válságba kerültünk. Aztán a Hírlap után az Ország-Világ következett, majd a Népszabadság, ’89-ben pedig a Magyarország. Nagyjából ekkor valamiféle fogadáson megismertettek egy kedves öregúrral, akiről csak később tudtam meg, hogy ő a milliárdos Reichmann. Azt tanácsolta: a párttól független lapot kell csinálni. Ez adta az erőt, hogy elfogadjam, el merjem fogadni a Tőzsde Kurír főszerkesztői székét. Ez akkoriban meglehetősen kockázatos volt. Az utódlapnak, a Bank és Tőzsdének mind a mai napig főszerkesztője vagyok. S ha már egy kis számvetést kell tartanom, nem is szóltam még a dokumentumfilmes kalandozásaimról. Volt egy ilyen korszakom a 70-es, 80-as években. Például elkészítettünk egy filmet a Duna−Tisza-csatornáról, amit, ha Bős-Nagymaros helyett megépítenek, akkor áldás és bőség lett volna a vidéken, és nem az a szörnyű szárazság, ami idén nyáron is pusztított. Bács megyében most újra elővették ennek a csatornának a tervét, és megkértek, hogy szerezzem meg a televíziótól a régi filmet. Szóval kalandoztam erre is.
– De aztán valami történhetett a kilencvenes években, mert egyszerre csak ömleni kezdtek a novellái. Az első kötet A komlósi Tóra, a második a Brooklyn s a harmadik, most beszélgetésünk idején, Az elégett fénykép. Ezek a könyvek olyanok, mintha Singer írta, Chagall rajzolta, Topol énekelte volna meg. Kedves, szomorú, mulatságos történetek a magyarországi zsidókról, akik éltek vidéken meg Pesten a Teleki téren, meg a Pozsonyi úton. Imádkoztak és sefteltek, szerették a nőket meg Istenüket. Gyávák voltak meg hősiesek. Együtt éltek a magyarokkal, tótokkal, svábokkal, ameddig lehetett. A legtöbben füstté váltak, néhányan visszatértek.
Amikor arra kérdezek, hogy hirtelenjében miért és honnan is jöttek ezek a történetek, és miért akkor, amikor, BIG hirtelen szenvedélyesre vált.
– A ’89-i politikai változások során mélyen megrendítettek az antiszemita megnyilvánulások. Nem bírtam elviselni, hogy az országba, ahová visszajöttem, amelyikkel minden lélegzetvételem azonos, ellenem forduljanak a személyem, a vallásom, a származásom miatt. Elmentem egy ortodox zsidó templomba istentiszteletre. A Csurka-dolgozat környékén lehetett, az öreg kis nyugdíjas bácsik, mint rebbent csirkék futkostak izgatottan, és valami tiltakozásfélét akartak írni. Meg is tették egy kockás füzetbe, helyesírási hibákkal, pontatlanul, öreges kézírással. Elhatároztam, hogy segítek nekik megfogalmazni a szöveget. S elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért is nem írok nekik. Miért is nem írom meg azokat a történeteket, amelyek gyerekkorom óta bennem vannak, amelyeket a családi legendárium gondosan megőrzött, és szisztematikusan az emlékezetembe vésett. S aztán elkezdtem írni. Nyolc-tíz novellát írtam meg, amit a hivatalos irodalmi élet hihetetlen szimpátiával fogadott. Sosem akartam író lenni, hiszen mentorom, Fazekas Gyuri mindig azt mondta, nincs annál nagyobb dolog, mintha valaki újságíró. Aztán megjelent A komlósi Tóra, ahol a történetek a múlt század végén kezdődnek és a holocaustig tartanak. A második kötet, a Brooklyn, már az ötvenes évek elején jár Magyarországon. Ahogyan azonban a korszakban elmélyültem, rájöttem, nem lehet megkerülni a zsidóság és az ÁVO-ÁVH problematikáját. A testületbe ugyan egyénenként léptek be a zsidók, de végül is olyan sokan, hogy a kérdést nem lehetett elhallgatni. Ahhoz, hogy a lelkiismeretünk tiszta legyen, erre a kérdésre meg kell adni a zsidó választ. Ezt kíséreltem meg a legutolsó könyvemmel.
S hogy mik a terveim? – folytatja kérdezés nélkül BIG. – Szeretném leszögezni mindenekelőtt, én csak hétvégi író vagyok. Szombat-vasárnap ülök le a gép elé, és akkor, ami kijön, az kijön. De hogy miről írok? Most például egy nagyon híres lengyel rabbiról, a bélziről, ő a vészkorszak idején Magyarországon bujkált, és végül egy operettbe vagy vígjátékba, netán politikai tragikomédiába illő fordulattal kicsempészték Palesztinába. Hogy az akció sikerülhetett, abban jelentős szerepe volt a magyar kémfőnöknek, Újszászy Kálmánnak. Újszászy tábornok fantasztikus figura volt, Canaris osztálytársa Bécsben, Karády szeretője Pesten, a Horthy-család bizalmasa. A háború végén az oroszok elfogták, majd kiadták Péter Gábornak. Péter Gábor hosszasan „kezelte”, s vélhetően kiverte belőle Horthy kémszolgálatának struktúráját. Mindig gondolkodtam azon, hogy az ÁVO miként tudott ilyen hihetetlen gyorsasággal felállni és beépülni mindenhová. Úgy hiszem, Újszászy volt a nagy áldozat. Egyszóval az ő történetét akarom most megírni, mert Újszászy élete olyan érdekes, hogy Az angol beteg ehhez képest csak gyenge általános iskolai dolgozatnak tűnik majd.
Benedek István Gábor (BIG) a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével és a nemzetközi Mensch-díjjal kitüntetett író, Rózsa Ferenc- és Aranytoll Életmű-díjas újságíró, három lap alapító főszerkesztője, a Füst Milán Szellemi Páholy alapító elnöke születésnapja alkalmából emléktábla-avató ünnepséget rendez 2024. október 29-én 10 órától Budapest Főváros XIII. Kerületi Önkormányzata a XIII. kerületi Pozsonyi út 32. számú háznál, ahová várják Benedek István Gábor kkollégáit, tisztelőit, ismerőit.
