Az újságíró archívumából: A tímár

Megkérdeztem öt Tímárt, tudja-e, mivel foglalkozik a tímár? Az öt közül három összetévesztette a tímármesterséget a vargáéval, egy a szűrszabóéval, és csak egyetlen Tímár válaszolt úgy-ahogy helyesen az öt közül. Szerinte: valamiféle bőrcserző a tímár. Hozzátette még: „Alighanem nincsenek már tímárok, kihalt az a mesterség.” (Nyitó kép: tímár; forrás: Magyar Néprajzi Múzeum.)

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára így határozza meg a „tímár” fogalmát:

„Nyersbőrnek ásványi sókkal (timsóval, csersavval, konyhasóval stb.) való kikészítését foglalkozásszerűen végző szakképzett kisiparos, szakmunkás.” – Arra, hogy Magyarországon hány tímár van, a szótár és a lexikonok nem adnak feleletet. A mesterség múltját és jelenét sem ismertetik.

Hazánkban hat tímárt tartanak számon. Egy közülük a Győr-Sopron megyei Csornán él.

Csorna, Laky Döme utca 38. Mokány, fekete, széles vállú, ötvenes férfi nyit kaput. Vass Árpád – mutatkozik be. Kemény a szorítása. Széles szívélyességgel tessékel beljebb.

„A törvényszéki elnök? Egy tímár fia, nem bír a gőgjével.” – Tolnai Lajos irt így egyik könyvében a tímárt említvén. Az a tímár aligha örökölhette az apjától a gőgjét. Vass Árpád meleg szeretettel veszi körül az idegent.

– Egy erdélyi szásztól, Lang Mihálytól loptam a mesterségemet – emlékezik vissza Vass Árpád. – Valóban, loptam – mondja újra –, mert a mesterem nem sokat magyarázott. Ugyancsak a fejemben kellett tartanom a recepteket, hogy majdan a mestervizsgán helytálljak. A felesége lép a konyhába. Mintha a testvére lenne. — Székelyudvarhelyiek vagyunk…

Tejet hozott, friss tejet. Tölt az urának, kiflit tesz melléje a tányérra. – Megkínál, nem lehet kitérni, olyan szíves.

– Otthon bivalytejet ittam reggelire. Zsírosabb volt ennél. De már megszoktam a tehéntejet – jegyzi meg két falat között. Többet nem is szól az evésnél. Az asszonya csöndesen mesél:

– Azon gondolkodom, hova menjek el dolgozni. Amikor a párom nagy beteg volt (veséjével operálták), csak azt kértem tőle, hogy annyira gyógyuljon meg, hogy itthon maradhasson. Majd én eltartalak, mondtam neki. De nem sikerült… – A kemény asszony szeme sarkában könny csillan.

A mester megmutatja a műhelyét.

Az eresz alatt rókabőr szárad. Selymes szőrét végigborzolja a szél. Idegennek nagyon kellemetlen a frissen nyúzott bőr szaga. „Kiutalásra kapom a macskát meg a kutyát – magyarázza Vass Árpád. A bőrökre gondolt, nem mondja, szerinte természetes. Nagy fatáblákra szögezve – azok a rámák – kiterítve a kutya- meg macskabőrök száradnak. Egy másak helyiségben a cserzőhordó. Motor forgatja, ha szükség van rá. Krómtimsóban ázva lesz bőr a bőrből.

Rosszullét környékez a bőrszagtól. észreveszi a mester. Az udvaron fürge kutya ugatja az idegent. „Amióta megoperáltak, nem bírom a kölnivíz szagát – mondja Vass Árpád –, a bőrökét igen.”

– Van munkája elég? – érdeklődöm.

– Ősszel van az idényünk, de egyre kevesebb a dolgom. A gyárak elviszik a vevőket. Előfordul, hogy három-négy hónapig egy fillér sem jön a házhoz. Szerényen kell élnünk, jól beosztani a pénzt – mondja a tímár.

A tímárné leveleket mutat. „Kitűnő minőségű bőreiért ezúton fogadja őszinte köszönetemet…” – írja egy pesti kisiparos. – Szandálbélést küldtem neki – jegyzi meg a mester…Szeretném, ha elsőrendű áruját máskor is nekem küldené” – írtam ki az idézetet egy bőrkereskedő válaszleveléből. Bőrkabátot hoz az asszony a szobából. „Kutyabőr, évekkel ezelőtt csináltattam, saját anyagból” – simítja végig a mester.

– Azóta sem használta, ugy-e?

– Mindig ez van rajtam. A kabát olyan, mintha új lenne. Selymes a bőre, sehol sem repedezett, elegáns.

– Mivel készíti ilyenre? Megvannak a receptjeim. Sókkal, például… Ne mondd el, ember, más is megtudja – szól közbe a feleség. Félti, nagyon félti a férje titkait. Nem titok az már – mondja a tímár –, mint ahogy az sem az, hogy nehezen keresem a kenyerünket. Ha valaki látná a kínomat, amikor a vaddisznó pajzsát faragom…

– Olyankor szeretnék elmenni hazulról – szól közbe az asszony.

– Miért nem fogad segédet?

– Kihalásra van ítélve a szakma, nem szabad. Csak a gyerek folytathatja a tímármesterséget. Ha lenne fiam… Harminc esztendeje nagy békességben együtt él két ember. Tímár és tímárné. Kemény emberek, munkabírók, gyerekre áhítozók. (A fenti írás a Kisalföld napilapban jelent meg 1966. február 2-án.)