Találtam egy kedves, rajzokkal teli könyvecskét az ölelésről. A kötet borítójáról két összebújó mackó nézett rám, belül pedig egyszerű rajzokon keresztül mesélte el a szerző az ölelés történetét és sokféle formáját. Ahogy a könyvespolc előtt álltam, olyan érzésem támadt, mintha megszólított volna: „Kicsi vagyok, nem foglalok sok helyet. Vigyél magaddal.” Így tettem.

Már régóta szerettem volna írni az ölelésről, valahogy mégsem találtam hozzá az első mondatot. Túl nagy témának éreztem. Az ölelés lehet szerelem, vigasz, öröm, búcsú, találkozás vagy remény. Féltem, hogy mire a végére érek, elveszek a saját gondolataim között. A két mackó azonban mintha azt súgta volna: ne bonyolítsd túl. Nézd egyszerűen, mackószemmel.

Amikor üres az ágy

Egy reggel arra ébredtem, hogy de jól is esne egy ölelés. Egy mackólány ilyenkor odabújik a saját mackójához, és minden különösebb magyarázat nélkül belesimul a karjaiba. Nekem azonban egy ideje üres az ágyam. Nincs mellettem senki. Számba vettem hát, kihez fordulhatnék egy ölelésért. Elsőként Liz jutott eszembe. A szomszédom, a barátom. Tudom, hogy ha egyszer megölelném, ő is visszaölelne. Csakhogy reggel hat óra volt. Ilyenkor Liz még alszik. A reggeli ölelés tehát várhatott. Addig maradtak az emlékek.

Az első érintések és a kamaszkor ügyetlen próbálkozásai

Az első öleléseimet egészen biztosan az édesanyámtól kaptam. Nagyon várt engem. Harminchét éves volt, és azt hitte, ebben a korban már nem lehet gyereke. Aztán egyszer csak megérkeztem. Ott volt a kislánya, akit kedvére ölelhetett, szeretgethetett. Apám is nagyon szeretett, csak ő nem volt ölelgetős ember. Vannak ölelők, és vannak nem ölelők. Apám az utóbbiak közé tartozott. Attól még ugyanúgy szeretett, csak másként.

A gyermekkor lassan ködbe vész, s egyszer csak ott találom magam a Toldy Ferenc Gimnázium diákjaként, egy orgonahangversenyen a Mátyás-templomban. Körülnéztem, és egyszer csak nevetnem kellett. Rájöttem, hogy a körülöttem ülő fiúk, az évfolyamtársaim közül szinte mindegyikkel csókolóztam már. De ezek még nem valódi ölelések voltak. Inkább a kamaszkor ügyetlen, csetlő-botló próbálkozásai. Az igazi ölelések később érkeztek. Volt olyan, amely tíz-tizenkét évvel később jött, mint kellett volna. De végül csak összejött az a fontos, szerelmes ölelés is. Magától értetődő természetességgel kaptam attól, akire vágytam.

Aztán a sokadik érettségi találkozón, a többiek megdöbbenésére, egyszer csak minden előzmény nélkül kimondtam azt, amit mindenki látott, akinek volt szeme: „Azt hiszem, én anno szerelmes voltam abba a fiúba, aki már nincs velünk.” És igen, voltam a karjaiban. Ezt már csak Zsuzsának, a gimis legjobb barátnőmnek vallottam be később. Végül ebből a fájdalmasan sokáig tartó vágyakozásból az maradt meg bennem: az ölelés nem attól értékes, hogy örökké tart. Hanem attól, hogy egyszer megtörtént.

Az ölelés arisztokratái

Azt hiszem, az életnek vannak olyan időszakai, amikor szinte észre sem vesszük, milyen gazdagok vagyunk. Fiatalok vagyunk, szerelmesek vagyunk, tele vagyunk tervekkel. Természetesnek vesszük, hogy van kit megölelni, és bennünket is megölel valaki. Talán ilyenkor vagyunk az ölelés arisztokratái. Nem számoljuk, mennyi jut belőle, mert mindig van. Aztán egyszer csak változni kezd a világ. Egy kapcsolat véget ér. Két ember elfejlődik egymás mellett. Valaki messzire költözik. Valaki végleg elmegy. A történetek különböznek, de a hiány meglepően hasonló. Egyszer csak rájövünk, hogy azok az emberek, akik hosszú éveken át olyan természetesen öleltek át bennünket, már nincsenek mellettünk. Azon kapjuk magunkat, hogy milliomosokból észrevétlenül az ölelés koldusaivá váltunk. Önsajnálatnak nincs helye. Forgandó a szerencse, ez az élet rendje.

A kis mackókönyv szerzője, Kathleen Keating pszichoterapeuta azt írja, hogy az ölelés az emberi érintés egyik legmélyebb formája. Nemcsak a testünkkel, hanem a szívünkkel is kommunikálunk általa. Egyetlen ölelés néha többet mond, mint egy hosszú beszélgetés. Azt is írja, hogy egyre inkább a technika világában élünk. Üzeneteket küldünk, képernyőkön beszélgetünk, gépelünk, Úgy tűnik, mintha szoros kapcsolatban lennénk, mégis egyre ritkábban érünk egymáshoz. Pedig egy őszinte ölelés olyan falakat képes lebontani, amelyeket semmilyen jól megfogalmazott mondat nem tud. Az öleléseknek saját, univerzális nyelvük van. Tudnak biztonságot közvetíteni. Bizalmat. Erőt. Gyógyulást. Hálát. Örömöt. Azt is tudják mondani: örülök, hogy itt vagy. És néha csak ennyit: nem vagy egyedül. Van, amikor ezt szavakkal is ki tudjuk mondani. Van, amikor nem. Ilyenkor beszél helyettünk a test.

Két történet a csendről és a megtartásról

Ezt egyszer én is megtapasztaltam. 2012 telén olyan ölelést kaptam Kiss Tibortól, a Quimby zenekar frontemberétől, amelyet azóta sem felejtettem el. Aznap született meg az első gyermeke, egy kisfiú. Minden oka megvolt rá, hogy a saját túláradó boldogságával legyen elfoglalva. Mégis észrevette, hogy nekem akkor és ott nagyobb szükségem van egy ölelésre, mint bármilyen bölcs tanácsra. Nem kérdezett sokat. Nem magyarázott. Egyszerűen átölelt. Nem türelmetlenül, futólag, hanem hosszasan, ringatón – és azt is megvárta, amíg magamtól bontakozom ki a karjaiból. Akkor értettem meg igazán, hogy vannak ölelések, amelyek nem oldják meg a problémáinkat, de segítenek meggyógyulni vagy újra talpra állni.

Aztán ott volt a mi húsz évünk. Húsz éven át nekünk is megvolt a magunk esti szertartása a párommal. Amikor véget ért a televízióműsor, Graham rám nézett. Én már tudtam, mi következik. Felé fordultam, és megkérdeztem:
– Who is going to love me? (Ki fog engem szeretni?)
Ő pedig minden este ugyanazzal a hamisítatlan lelkesedéssel válaszolt:
– I will. I will love you. (Én foglak szeretni.)
Aztán megöleltük egymást, és ő csak ezután ment aludni a saját szobájába. Húsz év alatt ez a pár mondat annyira természetessé és szokásossá vált, mint az esti jóéjtpuszi.

Ő volt az én kis mackóm. Nem vicc. Úgy hívtam: Bear, vagy máskor úgy: Little Bear. Talán azért emeltem le azt a piros könyvecskét a polcról, mert ránk emlékeztetett. Igen, olyanok voltunk, mint két kismackó, akik országhatárokkal mit sem törődve megtalálták egymást. És aztán éltünk vígan a nagy rengetegben, a vidéki Angliában… amíg egyikünk meg nem halt. És akkor egyszer csak elfogytak az ölelések.

A szív szavai

Azt mondják, az ember élete során ezer és ezer ölelést kap. Némelyikre már másnap sem emlékszik. Mások egy életre beleégnek az emlékezetünkbe. Mert az öleléseknek valóban saját nyelvük van. És aki egyszer igazán megtanulta ezt a nyelvet, az egy életre magával viszi. Talán nem is az a legfontosabb, hogy számszerűen hány ölelést kapunk az utunk során, hanem az, hogy voltak emberek, akiknek a karjaiban egy rövid időre teljes biztonságban érezhettük magunkat. Ha ezt egyetlenegyszer is átélhettük az életben, akkor elmondhatjuk: mérhetetlenül szerencsések vagyunk. Mert az ölelés végül nem csak két test fizikai találkozása. Hanem egy csendes, mindent felülíró mondat, amelyet a karok mondanak ki a szív helyett: Jó, hogy vagy. Köszönöm, hogy vagy nekem.