Évekig tartott drezdai tartózkodásunk idején – a sok vendég, rokon, barát között – egy kedves, rádiós kolléganőm is meglátogatott bennünket. Természetesen szerette volna látni a várost is, amiről annyit hallott már. A Neumarkton azonban sírva fakadt. A 18. század első felében épült Miasszonyunk vagy Boldogasszony – ki, hogy ismeri, nevezi – templom romjai láttán nem tudta visszatartani a könnyeit. Akkor, jó negyven esztendővel ezelőtt ugyanis még romban állt, úgy, miként az 1945. február 13–14-i bombázások szétrombolták. Csak annyit kérdezett: Ezt máig nem tudták újjáépíteni? Micsoda állam ez? – Csaknem negyedszázad elteltével, 2005. október 31-én, a reformáció emléknapján újra fölszentelhették Drezda egyik jelképét, aminek újjáépítéséhez a pénzt jórészt közadakozásból gyűjtötték össze. Amikor a templomot bemutató ez az írás a (ma már csak sajtótörténeti emlék) Mai Napban 1992. április 17-én megjelent, még senki sem tudta, mikorra gyűlik össze annyi pénz, hogy elkezdhessék Szászország talán legszebb barokk emlékének az újjáépítését… (A nyitó képet Sven Döring készítette.)
Erős Ágost szász választófejedelem, aki a 18. század elején hozzálátott, hogy Drezdát az Elba menti Firenzévé (Elbflorenz) változtassa, katolikus létére nem csupán Szászország, hanem az egész német nyelvterület legnagyobb protestáns temploma alapkövének a lerakásával is gyarapította maradandó tetteit.
Az ácsmesterből tehetsége révén Drezda főépítészévé előlépett Georg Bähr nevéhez fűződik a Frauenkirche – Boldogasszony templomának – felépítése. Bár alapkövét már 1726 augusztusában lerakták a Neumarkton, csak 1734-ben avatták föl a véglegesen még ennél is később, 1743-ban elkészült kupolás templomcsodát.
Miközben a Zwinger, a Semper-opera, a katolikus udvari templom, a szász király és más főrendek palotái, a brühli terasz, pompás szobrok és egyéb nagyszerű alkotások, világhírű gyűjtemények birtokában Drezda több mint két évszázadon át hirdette „a katolicizmus és a protestantizmus határán” a vallási türelmet, a Frauenkirche az akkori Európa egyik legszebb barokk városának későbbi jelképévé is vált. A barokk kor legjobb német és külföldi statikusai, kőfaragói, ácsai, kovácsai, szobrászai, festői, Gottfried Silbermann, a világhírű orgonaépítő és más szakemberei örökítették meg tudásukat a drezdai Boldogasszony-templom által. Jóformán az utolsó pillanatig megkímélte a második világháború Drezdát. A szörnyű bombázások eredményeképpen rég romokban hevert Berlin, Lipcse, Köln, München, Hamburg, Halle, Frankfurt és a többi német város, amikor a menekültek tízezreivel túlzsúfolt Elba menti ékszerdoboz lakossága még reménykedhetett a hadviselő felek jóindulatában, józan belátásában. Drezda ugyanis sem a keletről előrenyomuló oroszok, sem a harapófogót nyugatról zárni készülő angolszász szövetségesek számára nem jelenthetett stratégiai célpontot. Ennek ellenére 1945. február 13-án és 14-én a II. világháború egyik legszörnyűbb bombatámadását hajtották végre Drezda ellen.
Jóformán kő kövön nem maradt: kedden, 13-án brit Lancaster bombázók százai több hullámban 400 ezer tonna gyújtó- és robbanóbombát szórtak mindenekelőtt a barokk óvárosra. Másnap, hamvazószerdán még 529 Lancaster repült Drezda fölé, hogy újabb 170 ezer gyújtóbombával megadja a kegyelemdöfést a városnak és lakosságának. Hivatalosan 35 ezer áldozatról beszélnek, de éppen a Drezdába menekültek nagy száma miatt talán sohasem fogják kideríteni, hányan haltak meg, égtek porrá – mindenekelőtt gyerekek, öregek, nők – a halálra ítélt városban.
„Drezda városa nincs többé”, jegyezte be naplójába Erich Kästner. A másik nagy német író, a 82 esztendős Gerhart Hauptmann, aki a város fölé magasodó dombok egyikén álló villájában rettegte-zokogta végig az infernót, így temette a várost: „Aki elfelejtett, az Drezda pusztulásával most újra megtanul sírni. Az élet kijáratában állok, és irigylem a már halott szellemi bajtársaimat, akiket megkímélt a sors ettől az élménytől…”
Két napig haldoklott a telitalálatot kapott Frauenkirche; kupolája csak február 14-én omlott be. A templom kazamatáiban őrizték a német filmarchívum és a légi földerítés sok tízezer celluloidszalagját, ami a foszforbombák hatását kiegészítvén, alulról szinte megolvasztotta a padozatot. Kőhalmaz és néhány égnek meredő faldarab maradt meg a Boldogasszony templomából. Mementó, emlékeztető a háborúra, Drezda és a világégés minden áldozatára. Évtizedeken át nem nyúltak hozzá, csupán a leomlással, életveszéllyel fenyegető részeket erősítették meg. (Egy alkalommal több száz köbméternyi követ vittek el a romhalmazból, hogy megerősítsék az Elba rakpartját…) Minden év február 13-án éjjel gyertyák, mécsesek ezreit gyújtják meg a Frauenkirche romjainál a halottaikra emlékezők.
Legyünk tárgyilagosak: azért, hogy a drezdai városközpont visszanyerje régi fényének, sziluettjének legalább egy részét, utolsó éveiben nem keveset tett az NDK is. Már a háború után hozzáláttak a világhírű műgyűjteményeket magába foglaló Zwinger újjáépítéséhez, rendbe hozták a katolikus dómot, a középkori Kreuzkirchét, eredeti formájában fölépítették a világ egyik legjobb akusztikájú dalszínházát, a Semper-operát, elkészültek a romos szász királyi palotaegyüttes helyreállításának a tervei…
És nemrégiben – már az egyesült Németországban – a szász tartományi szinódus határozott: újjáépítik romjaiból a Frauenkirchét. Dr. Walter Köckeritz, az e célból alakult szervezet elnöke mondta: „Drezdának nem a kilátástalanság, hanem a remény jelképére van szüksége. Tízévi munkával és 160 millió márka költséggel számolunk, amelyet adományokból kívánunk összegyűjteni. Az első milliók máris megvannak. Ahol lehet, beépítjük majd a romokat, hogy emlékezhessünk az eredeti templomra, és a nyugati portál előtt az áldozatok előtt tisztelgő emléklapot is szeretnénk meghagyni. A mintegy 6000 embert befogadó Frauenkirche nem csupán Isten háza lesz újra, hanem egyúttal az egyetemes béke egyik központja is.”
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
