Az újságíró archívumából: Az én kis Öböl-háborúm

Azért „kis” a jelző, mert az igazi Öböl-háborúról washingtoni tudósítóként, mondhatni: proszcénium-páholyból, irodám, egyben szolgálati lakásunk televíziójának képernyőjéről, meg a Fehér Háztól macskaugrásnyira lévő nemzetközi sajtóközpontba rohangálva telexeztem és telefonáltam a jelentéseimet a lapomnak. Az „én” birtokos jelző pedig két, személyes körülményre utal. Az egyik szakmai természetű, a másik magán.

Ami a szakmait illeti, Amerikában a mi rendszer-változtatásunkhoz közeli időkben egyszerre volt könnyű, és nehéz az európai „új demokráciákból” jött újságíró dolga. Amikor rólunk, az országról, a nyugati betagozódásunkról, az utunkról és a göröngyeiről volt szó, mindenütt tárt kapukkal/karokkal fogadtak. Csakhogy minden más, közönséges esetben: külföldi, ráadásul kis ország, mi több, gyakran nyelvtörő nevű orgánumának képviselői voltunk. Hamar megtanulhattuk: nekünk nem „szól” a telefonunk, vissza is csak akkor hív amerikai hivatalos ember, ha történetesen neki vagy a hivatalának tőlünk függetlenül fontos a dolog.

És ez nem volt Kelet-Közép-Európa-specifikus jelenség.

Volt egy tősgyökeres amerikai kolléga, aki a híres-neves UPI hírügynökség külügyi tudósítója volt. Mondhatni, „hivatalból” bejáratos szinte mindenkihez a State Departmentben. Aztán, váltott és átment a DPA (nyugat)német hírügynökséghez. És attól kezdve, bár ő természetesen ugyanaz a kitűnő felkészültségű, amerikai állampolgárságú újságíró maradt, a külügyi bejáratossága egyik napról a másikra semmivé lett. Az ugyanis a nagy amerikai hírgyárnak, és nem a személyének szólt.

Ezt csak azért írom, hogy később érthető legyen az „én kis” Öböl-háborúm mini szakmai haditette: telefoninterjúm egy legendás katonai szakértővel. Ez volt az a ritka alkalom, amikor valaki, ráadásul személyesen visszahívott, és nem titkárnő kapcsolta.   

A magán körülmény családi természetű volt. Történetesen az amerikai támadás kezdetének estéjére várta a feleségem az Ausztráliában élő unokanővérét, akit 1947 óta nem látott. Úgy volt, hogy együtt autózunk ki elé a Dulles nemzetközi repülőtérre, lakásunktól olyan 45 kilométerre. De az már kora délutánra kiderült, hogy ez nem fog menni. A Kuwait iraki elözönlése miatti amerikai (és szövetséges) katonai válasz már napok óta a levegőben volt, a Fehér Ház szóvivőjét, Marlin Fitzwatert a rendszeres napi sajtóértekezletein másról sem kérdezték, csak a tengeri, légi és szárazföldi előkészületekről, meg, persze: a „mikor?”-ról. Utóbbi kérdésre aznap sem válaszolt, ezt nem is tehette volna.

Ámde, a legvégén azt mondta: van egy nagyon személyes kérése az összes, éppen Bagdadból jelentkező amerikai tudósítóhoz, mindenekelőtt a Vietnam óta legendás Peter Arnetthez, a barátjához. Tekintve, hogy már lejár az irakiaknak adott ultimátum, ő nagyon őszinte aggódással kéri a Bagdadban dolgozó összes amerikai újságírót, hogy azonnal tűnjék el a helyszínről. Aki nem fért be a Fehér Ház sajtótermébe, vagy eredetileg is a közeli nemzetközi sajtóközpontba szólt a belépője, ahol élőben láthattuk-hallhattuk a sajtóteremben zajló eseményeket, távozóban hallhatta, amint a Reuters irodájának munkatársa odafordul a mellette álló kollégához: „Marlinnak ez a nagyon személyes üzenete azt jelenti, nem akarja, hogy a fiúk kereszttűzbe kerüljenek. Megkezdődött a visszaszámlálás, nemde?”  Ami az én számomra azt jelentette, hogy a feleségemnek meglehetős dollárköteget nyomtam a kezébe, hogy taxival siessen az unokanővére elé, és hozza hozzánk a repülőtérről. Útközben pedig kíméletesen adja a tudtára, hogy örvendező új rokon helyett lapzárta-frászban égő, tévéképernyőre tapadó, mogorva pasit talál az unokahúga otthonában.

Nem az Öböl-háború történetét írom, és bevallom, nem emlékszem pontosan, hogy Washingtonban este 8 vagy 9 óra volt, amikor az időzóna-különbséget is beszámítva, a tévénk képernyőjén megjelent az amerikai haderők  támadásának híre. (Lexikon-dátum szerint 1991. január 17-én kezdődött a háború és február 28-án ért véget). A CNN világ-televízió és a többi nagy amerikai tévétársaság versengett, hogy a legnevesebb katonai szakértők közül kit nyer meg a friss fronthírek kommentálására. Gondoltam, megkísérlem a lehetetlent, és tévékommentárjának elhangzása után, egyikük elérhetőségét megszerezve, megeresztettem egy telefont. A vonal végén titkárság jelentkezett, előadtam, hogy ki és mi vagyok, és hogy a lapomnak (betűzöm: NÉPSZABADSÁG) szeretnék rövid interjút kérni a tábornok úrtól. Udvariasan nyugtázták, azzal, hogy továbbítják neki a kérésemet. Néhány óra múlva, erélyes férfihang keresett: a háromcsillagos tábornok, William Odom maga tárcsázta fel a számomat. Óriási szerencsém volt, mert a szovjet (és akkor már nagyrészt: ex-szovjet) térség alapos ismerőjeként kíváncsi lett a magyar telefonálóra.

Így voltaképpen fordított interjúval kezdtük. És amikor odáig értem, hogy a hetvenes évek első felében Moszkvában voltam tudósító, nevetve jegyezte meg, hogy akkor egy városban dolgoztunk, ő ugyanis 1972–74 között az amerikai katonai attasé helyettese volt a szovjet fővárosban. „Képzelem, mennyire megijedt volna, ha én ott felhívom” – ugratott, én pedig örültem, mert rögvest rátérhettem a lényegre: mennyire jó dolog, hogy most ellenben sor kerülhet a beszélgetésre.

Az interjú megjelent a Népszabadság 1991. január 26-i számában, az első oldalon, folytatással a másodikon. Most, hogy az Arcanum digitális hírlaptárában megnéztem, látom, hogy az interjúalanyt lapom így mutatta be: „William Odom tábornok a Hudson Intézet nemzetbiztonsági kutatásainak igazgatója. A vietnami háború veteránja, volt moszkvai katonai attasé, Carter elnöksége idején a Brzezinski  vezette fehér házi nemzetbiztonsági apparátus tagja, később a Nemzetbiztonsági Ügynökség nevű országos hivatal vezetője”. 

Az interjú a lap 2. oldalán ezzel a címmel folytatódott: „Odom: még 2–4 hónap”. A tábornok prognózisa pontos volt. Mint ahogyan utólag lehet csak igazán látni milyen éleslátással elemezte az ügy világpolitikai beágyazottságát, ezen belül Moszkva szerepét és a Gorbacsov-vezetés helyzetét. Itt a szöveg:

„A Népszabadság washingtoni tudósítója az öböl-háborúról kérdezte, és arról, ami utána jön.

– Tábornok úr, mintha Bush elnök éppen a Carter-doktrínát valósítaná meg az Öböl térségében.

– Szó sincs róla. A Carter- doktrínának a térségben aktív tényezők közötti stabil egyensúly megőrzése volt a lényege – eredetileg az akkori szovjet és iráni törekvésekkel szemben. A Bush-kormányzat {még az idősebb Bush volt az elnök – sp} azonban csak novemberig volt szinkronban ezzel a felfogással.

– Amíg a Szaúd-Arábiába vezérelt erőkkel visszaállította az iraki mozgás által kibillentett egyensúlyt?

– Úgy van. Ezzel szemben a megindított támadás valószínűleg az iraki rezsim szétzúzásához vezet, és igencsak destabilizáló következmények kockázatát hordozza.

– Mert közvetve Iránt és Szíriát erősíti. Ön a szenátus védelmi bizottsága előtti meghallgatásakor ellenezte is a katonai megoldást.

– Igen, de azóta átléptük a Rubicont, és immár nem tehetek mást, mint hogy támogatom az Egyesült Államok elnökét. Csak azt remélhetem, hogy a katonai offenzíva rendkívül gyors és eredményes lesz.

– Mennyire gyors?

– A gyors szón négy hónapot értek. De kettő–négy hónap az, amire számítok.

– A Carter-doktrínában annak idején benne volt a szovjet szándékok és magatartás miatti aggodalom.

– Pillanatnyilag nincs ok hasonló aggodalomra. Az Öböl-ügy egyik legfigyelemreméltóbb eleme éppen a szovjet együttműködési készség az ENSZ-ben.

– És hosszabb távon?

– Nem lehet tudni, mi lesz a szovjet magatartás két hónap vagy fél év múlva. Nem Gorbacsovra gondolok. Érzékelhető egy reakciós konzervatív nyomás. Ez idővel hatással lehet a külpolitikára is. A kérdés az, fenn tud-e maradni az „új gondolkodás”, vagy újra tért hódít a birodalmi mentalitás.

– Valóban aggasztja ez Amerikát? Az egyetlen szuperhatalmat, amely talpon maradt? Sőt, éppen most szerzi meg az ellenőrzést t az Öböltérség — és az olaj — fölött.

– Itt senki sem tud „ellenőrzést gyakorolni”. Túlságosan sok erőtényező van jelen a Közel-Keleten. így legföljebb arra vállalkozhatunk, hogy bizonyos, szerény erővel egyensúlyt tartsunk közöttük. Ez nagyon is különbözik az „uralomtól”.

– Önként adódik a kérdés: mi lesz a háború utáni képlet?

– Nehéz megmondani, milyen formát ölt majd az új egyensúly. Lehetségesnek tartom, hogy kivonjuk erőinket Dél-Irakból, de Kuvaitot esetleg ideiglenesen megszállva tartjuk, amíg az ENSZ béke- fenntartó erői át nem veszik a szerepünket. Akkor nagyrészt kivonulhatunk Szaúd-Arábiából is, egy szerényebb, mondjuk ötvenezres kontingenst hagyva hátra. Ez, persze, csak egy a lehetőségek közül.

– Feltéve, hogy az ENSZ képes betölteni a forgatókönyvben neki ajánlott szerepet.

– Ez természetesen attól is függ, hogy megmarad-e a szovjet együttműködési készség a világszervezetben. Ha igen, az stabilizáló tényező lehetne.

– Ami viszont megint csak attól függ, hogy mi lesz a Szovjetunión belül.

– Ez a nagy és nyitott kérdés. A köztársaságok a saját jövőjük alakítására készülnek, a központ az unió megmentésén fáradozik. Csakhogy itt Gorbacsov azzal az alapvető dilemmával találja szemben magát, hogy a világ még nem látott birodalmat, amely liberális lett volna. A gazdasági és a demokratikus fejlődéséhez hosszú távon parancsolóan szükséges a köztársaságok önállóságának békés megadása.”

A próféta beszélt Odom tábornokból.

Odom tábornok (kép: Wikipedia)

MA MÁR TUDHATÓ (Charles Gáti írta meg), hogy Zbygniew Brzezinskinek a Fehér Ház-i katonai jobb kezéből hosszú évekre a barátja lett William Odom. Az 1984-ben előléptetett, háromcsillagos tábornok, hivatalos életrajza szerint 1981–85-ben az amerikai hadsereg vezérkari főnőkének hírszerzési helyettese volt. A következő években (Ronald Reagan elnöksége idején), 1985–88-ban a Nemzetbiztonsági Ügynökséget vezette. Utóbbiról „ilyen nevű országos hivatalként” jelent meg a Népszabadságban a szöveg, de valójában ez az amerikai (globális) lehallgató szolgálat központja. Az időközben történtek ismeretében ma azt is hozzátehetném, hogy a nyugalomba vonulása (1988) óta egyetemi tanárként, kutatóként nagyra becsült Odom tábornok az új évezred első éveiben a második iraki háború kemény bírálójaként lépett fel, és szót emelt az ellen, hogy az USA szakszolgálata, melynek korábban a vezetője volt, bírói végzés/engedély, magyarán: nyakló nélkül hallgasson le amerikai állampolgárokat.  William Odom tábornok 2008-ban, a nyaralójában hunyt el.