Mindenekelőtt egy kis szabadkozás: a megyei napilap legfiatalabb munkatársaként, mindössze másfél éve dolgoztam a szerkesztőségben 1961 őszén – amikor az archívumból most, sok évtized után kiemelt, portrénak szánt alábbi írásom megjelent –, és hála az akkori/egykori olvasószerkesztőmnek, az eredetileg tanár Bálint Gézának, aki elképesztő türelemmel és finom javítgatásaival igyekezett bevezetni a köznapi újságírás tudnivalóiba azzal a reménnyel, hogy csak lesz újságíró abból a fiatalemberből, aki hallatlan izgalommal és tudásvággyal szippantotta magába Géza bácsi/Bálint tanár úr megszívelendő tanácsait. – Nem kellett messzire mennem a szerkesztőségből, csupán egy saroknyit, hogy találkozhassam a valamikori gépipari technikum műhelyfőnökével, Tolnai tanár úrral, akiről ez jelent meg a Győr-Sopron megyei napilap 1961. november 28-i számában:

„Fiatal marad annak a lelke, aki a fiatalok között él…”

«Éppen hatvan évvel ezelőtt a Tisza menti városból, Szegedről egy tanárcsalád költözött Győrbe egy másik folyó, a Kis-Duna mellé. Akkor avatták Győr egy új iskoláját, a Fémipari Szakiskolát, és oda nevezték ki Tolnai tanár urat műhelyfőnöknek. Béla fia akkor volt tízéves, minden iránt érdeklődő, ügyes fiú. Attól a naptól kezdve Tolnai Béla és a Fémipari Szakiskola (ma Jedlik Ányos Gépipari Technikum a neve) elválaszthatatlanok egymástól, úgy összetartoznak. Nem is csoda, hiszen itt nőtt fel, ismeri az iskola minden zegzugát, itt tanulta meg a fémek ismereteit, a gépek kezelését, tervezését, és miután végzett, újra csak ide jött vissza: mérnök-tanárnak, folytatni édesapja munkásságát, nevelni az ifjúságot a gépek, a ridegnek látszó vasak szeretetére, a rajzra, a technológiára, előkészíteni fiait az életre.

Ha újra kellene pályát választanom, akkor is ezt választanám…

Az apja harminchat évig tanított az intézetben, ő már a harminckilencedik esztendeje. – Szeretném a negyvenedik évet tanításban megérni – mondogatja olyankor, amikor a nyugdíjról érdeklődnek nála. A Kohó- és Gépipari Minisztériumban Is nagyon jól ismerik Tolnai Béla műhelyfőnök nevét, ismerik munkásságát, és nyaranta mindig csak beszélgetnek vele: várjon azzal a nyugdíjjal, Béla bácsi. No, még ezt az osztályt vigye érettségizni… Így megy ez már évek óta.

Az 1960-as évek elején készült MTI-foto: reszelni tanulnak a leendő technikusok a Jedlikben.

Izgalmakkal, élményekkel teli harminckilenc esztendő volt, mégis nagyon szép, büszkeséggel emlékezik vissza rá Tolnai Béla. Sok-sok évig dicséretet nem igen kapott. De ő tudta, hogy jól dolgozik, hiszen ezt mutatták mindennél jobban diákjai sikerei. Főmérnökök, vállalatvezetők, művezetők kerültek ki közülük.

A második világháború nagyon megviselte az iskolát. A gépműhelyt bombatámadás érte, tönkrementek az öreg masinák, amelyik pedig megmaradt, azt széthordták. Negyvenöt tavaszán

mégis dolgoztak az érettségizők a műhelyben, ha egyelőre csak ponyva alatt is, de folyt a tanítás. Az életnek nem szabad megállnia. Lassanként megtelt géppel a műhely. Tolnai Béla addig-addig járt a gyárakban, üzemekben, míg segítettek az iskolának.

A tanítványokkal együtt én is tanulok…

A tudomány, a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy az ember alig győz lépést tartani vele. A fiatalokat pedig érdekli a legújabb technika, választ várnak kérdéseikre. – Tanfolyamokat szervez az új módszerekről. Sopronban szombatonként ívhegesztő tanfolyamot tart; terve: újév után Győrött is megszervezi, mert kell a szakember.

A diákok valamennyien szeretettel, megbecsüléssel beszélnek róla. Megérdemli és viszonozza a szeretetet. Ez a titka nevelői sikereinek. Mindig sikerül neki eltalálnia a megfelelő hangnemet a diákokkal beszélgetés közben, a magyarázat alatt, tízpercben a folyosón, és mindig, mindenütt. A közvetlen hang és modor a jellemzője.

Mit mondjak még?

Elmond egy történetet… Valamelyik osztálya huszonötéves érettségi találkozóra hívta meg, s ő éppen akkor ünnepelte az ötvenediket. Ötven évvel azelőtt csak hatan végeztek az ő évfolyamában, azok is szétszóródtak, meghaltak. Nem volt kivel emlékezni a régi szép időkre, a diákcsínyekre, az izgalmas órákra, egy élményekben, szorgos munkával eltöltött életre, fél évszázadra.

– Gyermekeim, hadd ünnepeljek, emlékezzem veletek együtt, rátok is, és magamra is… – mondta akkor kissé fátyolos szemmel. A volt diákok – ma mind meglett emberek, néhányan érettségizett lányukat, fiúkat is elhozták a bankettra – kétszeres szeretettel vették körül a tanárt és „osztálytársat”. Tolnai tanár úr – a közoktatás kiváló dolgozója – akkor érezte csak igazán, hogy azok az emberek, akik valamikor a keze alatt tanulták a tudományokat, most váltak csak igazán barátaivá.»