Tekintettel arra, hogy meglehetősen ritkán szerepel a magyarországi hírekben az észak-európai szigetország, most „szerencsénk van”, miután a hírügynökségek arról számoltak be, hogy kis híján női többségű parlamentje lett Izlandnak a hétvégi parlamenti választások első eredményei alapján, ám a voksok vasárnap esti újra számlálása után mégis csak több lesz a férfi a képviselők között. A 63 tagú parlamentben az eddigi 24-hez képest így is 30 nő szerzett mandátumot – jelentette a RUV állami televízió. Az Interparlamentáris Unió adatai szerint a világ mindössze három országában – Ruandában, Kubában és Nicaraguában – vannak többségben a nők a törvényhozásban. Európában, Svédországban és Finnországban jelenleg 47, illetve 46 százalék a nők aránya a parlamentben. A 371 ezer lakosú Izland a Világgazdasági Fórum (WEF) márciusi jelentése szerint immár 12 egymást követő évben minősült a világszerte legnagyobb nemi egyenlőséget biztosító országnak. A választások előtti közvélemény-kutatások a koalíciós pártok többségének elveszítését jósolták, de a Haladó Párt (centrista agrárpárt) az eredmények alapján öt képviselői hellyel többet szerzett, mint a legutóbbi, 2017-i választásokon, és ez – az állami média jelentése szerint – 37-re növelte a koalíció együttes mandátumainak számát. A Katrín Jakobsdóttir miniszterelnök vezette Baloldali-Zöld Mozgalom, valamint konzervatív Függetlenségi Párt és a Haladó Párt alkotta jelenlegi kormánykoalíció tagjai a választások előtt egyaránt azt mondták, hogy ha ismét többségük lesz, akkor hajlandók tárgyalni a további együttműködésről. A 63 tagú izlandi parlament legnagyobb pártja ismét a Függetlenségi Párt lesz, amely változatlanul 16 mandátumhoz jutott. A Baloldali-Zöld Mozgalom most csak nyolc képviselőt küldhet a törvényhozásba, a 2017-i választásokon szerzett 11 mandátummal szemben, igaz két törvényhozója akkor elhagyta a pártot, közvetlenül a választások után. Engedtessék meg, hogy mindezek után elővegyem az archívumból és alább közzé tegyem a Magyar Hírlap 1984. július 28-i képes mellékletében megjelent írásomat egy akkor történelmi eseményről:
«Történelmi dátum az Izlandi Köztársaság életében 1980. augusztus 1-je. E napon – Európában is elsőként! – női államfő, Vigdís Finnbogadóttir (a lexikon szerint: 1930. április 15-én született, Izland negyedik elnöke, egyben az első női államfő a világon, akit demokratikus úton a nép választott meg) foglalta el a legmagasabb államjogi tisztséget, és költözött be az elnöki rezidenciába, a Bessastadirba, az egykori dán elnyomók várába, majd tömlöcébe. És majdnem ugyanilyen jeles nap az idei augusztus elseje is, miután az 1944. június 17-én alapított szigetköztársaság első elnök asszonya újabb négy esztendőre fölhatalmazást kapott rendkívüli felelősséggel járó szolgálatának továbbgyakorlására.
Kívülállóként, pontosabban pártonkívüliként vonult be a politikai élet színpadára ez a karcsú, szőke, kék szemű, rendkívül vonzó, öntudatos asszony. Pártonkívüli, de baloldali beállítottságú. Első elnökjelöltsége idején három, polgári párti férfipolitikust ütött ki a nyeregből. Megfigyelők egybehangzó véleménye szerint az elnök asszony antiimperialista meggyőződésének köszönheti a sikerét; a sagák szigetén élők többségének szószólójaként már a hatvanas évek elején föllépett a fővárostól, Reykjavíktól csupán 50 kilométerre található keflavíki amerikai katonai támaszpont megszüntetéséért. Választási beszédeiben is hangoztatta: „Izlandon senki sem, még gyerekeink sem feledhetik, hogy az amerikaiak katonavendégek ebben az országban; jelenlétük nem isten adománya!”
Vigdís – kinek neve az izlandi mitológiában azt jelenti, „aki harcol” – szenvedélyesen síkraszállt a legkevesebb ember által beszélt északi germán nyelv, az izlandi megőrzéséért és ápolásáért, a gazdag izlandi kultúra éltetéséért. „Nincs szükségünk a Coca-Cola-kultúrára” – szokta mondani. Joggal tehetett ilyen kijelentéseket, ugyanis elnöksége előtt hosszú ideig a Leikfélag Reykjavíkur, a Reykjavíki Színházi Társaság igazgatónője volt. Sokat köszönhet az ország Vigdís Finnbogadóttirnak az önálló izlandi színjátszás fejlesztésében kifejtett erőfeszítéséért. Mert igaz, hogy nagy hagyományai vannak az izlandi irodalomnak –, amely a 13. és 14. században élte a fénykorát, amikor a sagák, a legendás hősökről szóló prózai elbeszélések születtek – az ország színjátszásának a története azonban viszonylag fiatal. Az első nemzeti nyelvű színház csak 1897-ben jött létre a Leikfélag megalakulásával.
A jégsziget lányainak, asszonyainak közismert bája Vigdís Finnbogadóttir személyében vonult be az ország politikai életébe. Az elnök asszony 1930. április 15-én született a fővárosban; apja egyetemi tanár, édesanyja kórházi nővér, később színésznő volt. Vigdís a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult francia–színháztörténet szakon. Az ötvenes évek végén Koppenhágában, majd otthon folytatta művészettörténeti tanulmányait. Nyaranta halkonzervgyári munkásnőként dolgozott. Kezdő színésznő korában egy kis avantgardista színkört vezetett, majd ennak föloszlása után – francia nyelvtudását kamatoztatva – gimnáziumi tanárnőként helyezkedett el. A lenyűgözően bájos és intelligens Vigdís jó ideig az izlandi tévé műsorvezetője is volt, mígnem 1972-ben megbízták a reykjavíki városi színház igazgatásával.
Munkabírására jellemző, hogy tanszékvezető-helyettesként rendszeresen előadásokat tartott a reykjavíki egyetemen. Később az Északi Tanács kulturális bizottságába is beválasztották. Egy pillanatra sem hagyott föl önként vállalt társadalmi elhivatottságával: meggyőződéses harcosa a skandináviai nők egyenjogúságának, ő maga egyébként jó két évtized óta férjétől különváltan él, Astrídurral, fogadott lányával. Ez idő alatt mutatta be a többi között a reykjavíki városi színház Birgir Sigurdsson „Skáld-Rosa” (egy életvidám, okos vidéki asszony története) darabját és Kjartan Ragnarsson művét, amely ugyancsak nőkről, izlandi munkásasszonyokról szól.
Lydhveldidh Island, az Izlandi Köztársaság parlamentje egyszerű, többségi szavazással választotta újra Finnbogadóttir elnök asszonyt. Ez is a tömegek bizalmának a kifejeződése. A szigetország évtizedekig rendkívül súlyos gazdasági gondokkal küszködött, közülük is elsősorban a vágtató inflációval, amely 1982-ben még 135 százalékra rúgott. Ez év elején 15 százalékra csökkent az izlandi krónia romlása, és a terv szerint az idén tíz százalékra vagy még az alá kell szorítani az inflációt. Igaz, a reáljövedelmek is csökkennek, mintegy 5,5 százalékkal, ugyanakkor az ország kivitele 6,5 százalékkal növekedni fog. Továbbra is súlyos gond a nemzeti termék értékének mintegy 60 százalékát kitevő külföldi adósságállomány.
Az elnök asszony – hazája hagyományos külpolitikai irányvonalának megfelelően – az északi országok együttműködésének a híve. Továbbra sem adta föl tervét, a keflavíki amerikai támaszpont fölszámolását és a NATO-hoz fűződő kötelék lazítását. Együttmunkálkodásra törekszik a szocialista országokkal, köztük hazánkkal is, és nem egyszer kifejtette, van lehetőség az izlandi–magyar kapcsolatok bővítésére.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t. – A nyitó kép forrása: compas.com. )