Ötvenöt esztendővel ezelőtt, 1969. március 17-én, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti ülésén fogadták el a Budapesti Nyilatkozatot, ami nélkül aligha jöhetett volna létre hat évvel később, 1975-ben a csúcsszintű Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Helsinkiben. A Budapesti Felhívás eredményeként kezdődött meg a világtörténelmi hatású enyhülési folyamat – igaz, nem azonnal. Tárgyalások, magas szintű és szakértői találkozók egész során dolgozták ki szakértők és finomították diplomaták a részleteket, mígnem 1973. július 3-án elkezdődhetett a két évig tartott az a kemény politikusi és szakértői munka, aminek eredményeképpen az akkori harminchárom európai ország, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada legfőbb vezetői 1975. augusztus 1-jén aláírhatták a Helsinki Záróokmányt. A történelmi dokumentumban Amerikai Egyesült Államok elismerte az európai status quót, a Szovjetunió pedig azt, hogy az Egyesült Államok érdekelt az európai ügyekben. – Az alábbi írásom a Kisalföldben, abban a napilapban jelent meg, amelyik a megyei újságok között elsőként létesített (igaz, egyszemélyes) külpolitikai rovatot. Az 1974. március 17-i, vasárnapi lapszámban a VSZ Budapesti Nyilatkozatáról emlékeztem meg az ötödik évfordulón, miután meglehetősen beleástam magam az európai biztonság és együttműködés részleteibe, mielőtt 1973 júliusában Helsinkibe utaztam, hogy tudósíthassam 19 megye újságolvasóit a külügyminiszteri eszmecseréről. (A nyitó képhez: őket szerették volna jórészt békés alkotómunkára vezényelni.)

«Ma öt esztendeje hangzott el a magyar fővárosból az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtését szorgalmazó Budapesti Felhívás.

1969. március 17-én Budapesten megtartották a barátságról, együttműködésről és kölcsönös segítségnyújtásról szóló Varsói Szerződés Tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének ülését. Akkor, öt esztendővel ezelőtt röppent világgá az immár történelmi dokumentummá értékelődött Budapesti Felhívás, ez a himnikus hangvételű, a kontinens minden népének, a jelen s a jövő nemzedékének érdekeit egyaránt kifejező és szolgáló emlékirat, melynek utolsó mondatát most idézzük:

A Varsói Szerződés tagállamai „azzal a felhívással fordulnak minden európai kormányhoz: egyesítsék erőfeszítéseiket, hogy Európa az egyenjogú nemzetek gyümölcsöző együttműködésének kontinensévé, az egész világ stabilitásának, békéjének és kölcsönös megértésének tényezőjévé váljék”. – Miért éppen Európa? Azért, mert ezen a földrészen a legérettebbek a minden nép és nemzet számára egyaránt ajánlott, a jövőbe vezető biztos út, a kollektív biztonsági rendszer feltételei. Mert Európában a leghosszabb a két világrendszer határa, itt néznek farkasszemet egymással a leghosszabb vonalon a két nagy katonai tömb legkorszerűbb fegyverekkel fölszerelt hadseregei. Mert egy esetleges konfliktus, a két rendszer közötti összecsapás óhatatlanul atom-világháborúvá terebélyesednék, mely ember-százmilliók pusztulásával járna. Mert Európa az a földrész, ahonnan már két világégés rettenete járta be országok sorát. Mert e kontinens lakói – keserű-gyászos tapasztalataik, máig sajgó sebeik tüzétől égetvén – már a béke, a népek közötti együttmunkálkodás, mint egyetlen alternatíva, szerint élhetnek.

Mert Európa, ez a legsűrűbben lakott, 660 milliós „ország”, a világ gazdaságilag legfejlettebb s egyben legkisebb földrésze, hol évezredek óta az emberi kultúra s haladás bölcsőjét ringatták, s ahol az alkotásnak, a tudománynak, a művészeteknek annyi fölbecsülhetetlen értéke fölhalmozódott – harmadszor nem eshet áldozatául az erőszaknak, oktalan önzésnek. háborúnak. És Európa nem lehet az a földrész sem, mely háborút, pusztítást zúdít más kontinensekre. Európa népeinek, politikusainak közös és történelmi hivatása, felelőssége jó példával előljárni: van mód és lehetőség arra, hogy a különböző társadalmi rendszerű országok sokáig békében éljenek egymás mellett, viszonyuk együttműködéssé, kapcsolattá melegedjék.

Öt esztendő telt el a Budapesti Felhívás óta; a nemzetközi politikai életben haladást, enyhülést, megértést, közeledést hozott ez az 1826 nap. Lényegében megvalósult a Felhívásban ajánlott nagyszerű program: rendeződött a Német Szövetségi Köztársaság és a szocialista országok viszonya, az NSZK és a Német Demokratikus Köztársaság kapcsolata. A nagyhatalmak megerősítették közös felelősségüket és jogaikat Nyugat-Berlin ügyében, a két német államot fölvették az Egyesült Nemzetek Szervezete tagjai közé, lényegében új alapokra helyezték a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyát. Az enyhülés reményteli tavasza köszöntött Európára, a világra: a népek és országok kiszabadultak a hidegháború évtizedekig dermesztő jégpáncél-fogságából, a Pentagon katonái kivonultak Vietnamból, megteremtődtek a tartós békerendezés feltételei a Közel-Keleten. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok a közös felelősségtől vezettetve – szerződéseik szerint – együtt kívánják megelőzni a konfliktusokat, lefogni az agresszor kezét. Két- és sokoldalú tárgyalások hosszú sorozata után vonult a helsinki Finlandia-ház nagy koncerttermébe harmincöt ország küldöttsége, hogy a múlt nyáron, július 3–7-ig – az európai biztonsági és együttműködési értekezlet első szakaszában – elmondják kormányuk véleményét, javaslatait a kontinens száz esztendőre szóló békekódex-tervezetéről.

Napjainkban a sokoldalú európai párbeszéd második szakasza folytatódik, igaz, nem olyan ütemben, mint lehetséges volna, de megvan rá a remény, hogy a nem távoli jövőben a tárgyaló felek őszinte jóindulattal aláírásra, elfogadásra ajánlják Európa népeinek „házirendjét”, egymás mellett élési szabálygyűjteményét. Tehát mindazokat az elveket, melyek 1969. március 17-én a Budapesti Felhívásban már benne voltak.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)