A kétezres évek elején több olyan konfliktus feszült Európa délkeleti tájain, amelyek megoldást sürgettek. Azóta néhány „rendeződött”, nem minden érintett fél örömére (Koszovó, Karabah…), másutt megmaradt a szembenállás (Észak-Ciprus, kurdok). Törökország valamennyiben érintett volt, szerzőnk Isztambulban utánajárva ezek részleteiről igyekezett képet adni a Népszabadság olvasóinak. Cikke a legnagyobb példányszámú hazai napilap 2008. február 7-i számában jelent meg. (A nyitó képhez: Magyar televíziósok a ciprusi tüzszüneti „zöld vonalon” – bal oldalt cikkünk szerzője.)

«A koszovói kérdés erőteljesen foglalkoztatja a törököket is, akik érzelmi és racionális alapon igyekeznek saját álláspontot kialakítani. A két szempont azonban élesen szemben áll egymással, gyakorlatilag szinte összeegyeztethetetlen. Mint Ilter Turan professzor, az isztambuli Bilgi Egyetem nemzetközi tanszékének vezetője lapunk kérdésére kifejtette: a törökök hagyományos rokonszenvet táplálnak a Balkán népei iránt, Szarajevótól Pristináig és Cetinjétői Szkopjéig számos település történelmi negyedeiben megfordulva szinte otthon érzik magukat. Az iszlám vallású koszovói albánok önállósági törekvéseit is megértő figyelemmel kísérik, bár rokonszenvük elsősorban a demokratikus fejlődés, a minél szélesebb körű önrendelkezés elérésére irányuló erőfeszítések támogatására összpontosul. A teljes szuverenitás elérése azonban akkor is kérdőjelek tömegeit vonná maga után, ha – mint Erdogan ankarai kormányfő a napokban hangoztatta – a koszovói állami önállóságnak csakugyan nem lenne precedensjellege vagy tovább gyűrűző hatása.

Ez törökországi megítélések szerint is több, mint kétséges. Cipruson például, a szigetország északi részén török közreműködéssel 1973-ban kikiáltott, de Ankarán kívül senki által el nem ismert „Észak-ciprusi Török Köztársaság” igazolva látná saját létjogosultságát. Nem véletlen, hogy az Európai Unión belül Nicosia a független Koszovó elismerésének egyik legeltökéltebb ellenzője, miközben Törökországnak nyilván nem lenne ízlése eIIen való a ciprusi kérdés e szellemben történő megoldása.

Ugyanakkor Kelet-Törökország kurd többségű tartományaiban az ottani függetlenség szószólói is komoly érvekhez jutnának azáltal, ha az állami önállóságra törekvő koszovóiak sikert érnének el. És ez nem csak török gond: kurdok tömegével élnek Iránban és lrakban is, az utóbbiak gyakorlatilag már maguk döntenek saját ügyeikben, lökést adva a szomszédos önállósági törekvésekhez. De a karabahi konfliktusban évek óta beállt patthelyzet – áttételesen – a törököknek is fejfájást okoz. Az azerbajdzsáni kormányzat álláspontját teljes mellszélességgel támogató Ankara – egy függetlenné vált Koszovó elismerésével – hogyan érvelhetne azután Hegyi-Karabah önállósulása, netán Örményországhoz csatlakozása ellen, ha ezt a karabahi örmény lakosság kifejezetten óhajtja, és a tartomány elszakadása – az örmény alakulatok bevonulásával és az azeri kisebbség elűzése után – gyakorlatilag már megtörtént.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)