Hazánk és az Osztrák Köztársaság kapcsolatainak egyik (azóta is csak áhított, ám meg nem ismétlődött) csúcsidőszaka kezdődött 1989 tavaszán, amikor Budapest úgy döntött: egyszer s mindenkorra meg kell szüntetni a fizikai határzárat, azaz le kell bontani a vasfüggönyt. (A nyitó képen: tornácos ház a felsőőri Johann Strauss utcán; kép: wikipedia)

Nem egészen két hónap alatt sikerült is eltüntetni a hidegháború gyalázatos maradványát, amelynek hírére – emlékezetes – egyre több keletnémet állampolgár jött nyaralni hozzánk. A keleti tömb országai között különösen rövid pórázon tartott NDK-polgárok abban reménykedtek, hogy Magyarországról viszonylag könnyen átjuthatnak az évtizedek óta vágyott Nyugatra. Emlékezetes, hogy a kvázi menekülteket nem csupán megtűrte az akkori (mai szóhasználattal kommunista) magyar kormány, hanem mindent megtett azért, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt, támogatta a magyar és a nyugatnémet Máltai Szeretetszolgálat aktivitását a (becslések szerint) néhány tízezerre gyarapodott keletnémetek ellátásában…

Jóval a nyugati határ megnyitása, az NDK-beliek távozása után is folytatódott a magyar–osztrák kapcsolatok bővítése (amely, ne feledjük, még a második K.u.K.-[=Kreisky und Kádár] időszakkal kezdődött, kapott bátorítást, és terebélyesedett ki a két ország együttműködésében. Ekként a kelet-ausztriai magyar népcsoport is minden addiginál nagyobb figyelemben részesült. Már 1987–88-ban riportsorozat jelent meg az akkor itthon és külföldön mérvadónak számító Magyar Hírlapban a határainkon túl élő magyarságról.

A riportok végül „Magyarnak lenni” címmel a Magyar Hírlap-könyvek sorozatban (szerkesztő: Bokor Pál) is megjelentek. A burgenlandi magyarságról szóló szocio-riport (szerénységem tollából) egy ívet kapott a kötetben. Az Őrvidéken szerzett kapcsolatokat éltetvén jelent meg 35 évvel ezelőtt, 1989. november 25-én az alábbi interjúm a Magyar Hírlapban arról, hogy sok évig tartott küzdelem után tévéműsort kapnak az ausztriai magyarok:  

Tévéműsor (az ausztriai) magyar népcsoportnak címmel néhány soros hírben adta tudtul a bécsi Die Presse, hogy 1990-től az Osztrák Köztársaságban, mindenekelőtt Burgenlandban élő magyarság számára is sugároznak – természetesen anyanyelvén – televíziós műsort. Elsősorban erről beszélgettünk dr. Galambos Ferenc Ireneus unterwarti (alsóőri) plébánossal, a legkeletibb osztrák tartományban élő őslakos magyarság, az őriek egyik vezetőjével.

– Milyen körülmények között jött létre az újsághírben szerep­lő tévéműsor?

– Sok kérés és tárgyalás után.

Az Osztrák Rádió és Televízió, az ORF burgenlandi tartományi stúdiója – a nyugati magyar ha­társzélen élők bizonyára tudják – helyi rádió- és tévéműsort is sugároz, a németen kívül horvát nyelven is.Csakhogy ebben a tar­tományban sok ezer magyar is él. Az ő számukra néhány esz­tendővel ezelőtt havonta 55 per­ces műsoridőt sikerült kiharcol­nunk a kismartoni rádió hullám­hosszán. Aztán egy okos kompro­misszum révén heti (ugyancsak egy alkalommal) 25 percet. Sajnos, nem a legkedvezőbb az idő­pont: vasárnap esténként, a tévéhíradó adásidejével egyidejűleg, de magyarul szól a burgenlandi rádió a magyarokhoz.

– Kik szerkesztik a műsort?

– Egyszemélyes a szerkesztőség, a magyar anyanyelvű Baumgartner Gerhard tanár barátunk készíti a magyar műsort, amelyben a helyi, magyar vonatkozású híreken kívül még népzene is hallható. A magyar rovat egyébként a horvát szekció része

– Melyek most a legfőbb hírek a burgenlandi magyarok körében?

– Az egyik a már említett tévéműsor, ami ugyancsak kompromisszum révén jöhetett létre. A burgenlandi horvátok számára hetente sugárzott „Dobar dán hrvati”, azaz Jó napot, horvátok! című adás heti 20-ról 30 percre bővül, és az így nyert műsoridő egy részét – jövőre négyszer – a magyar népcsoport kapja.

– Jó hírként szeretném elmondani: az itteni magyar nemzetiség tévéműsorának december 8-án déli egy órakor lesz a premierje. Kik és mit akarnak az itt élő magyarok? témakörben sugároz kerekasztal-beszélgetést a kismartoni tévé. A résztvevők: Szeberényi Lajos, a Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesület elnöke, dr. Gyenge Imre felsőőri református lelkész, Esztergályos Ibolya, a felsőpulyai magyar tánccsoport vezetője, dr. Triber László, a burgenlandi kulturális központok igazgatója és jómagam, aki a helyi magvar intézetet is vezetem.

– Bécsi testvérlapunk, a Wiener Zeitung híradásából tudható, hogy a kismartoni tartományi parlament törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek kötelező óvodai oktatásáról. Miként értékeli ezt a tényt, plébános úr?

– Évtizedek fáradozásának a gyümölcse érett be a helyi törvényhozás, a Landtag szocialista és néppárti képviselőinek döntésével. (Az ellenzéki szabadságpárt a javaslat ellen szavazott.) Burgenland horvátok lakta 22 és három magyar lakosságú helységének óvodáiban a német mellett legalább heti hat órában magyarul is oktatják az oda járó gyerekeket. Az új törvény szerint a kisebbségek lakta városokban, falvakban akkor is megvalósulhat a kétnyelvűség, ha az óvodások szüleinek legalább a negyede kéri a nemzetiségi nyelven foglalkoztatást, oktatást.

– Van-e elegendő magyar anyanyelvű óvónőjük?

– Sajnos, nincs Legalábbis helybéli, osztrák állampolgárságú. Magyarországi, felvidéki, kárpátaljai óvónők, pedagógusok viszont máris szép számmal jelentkeztek, hogy segítsenek.

– Hány kisgyerek magyar anyanyelvű oktatásáról kellene gondoskodni?

– Mintegy hatszáz gyerek szülei szeretnék magyarul is taníttatni lányukat, fiukat Nem csupán óvodásokról, hanem alsó tagozatos kisdiákokról is szó van.

Érdekességként még elmondom: a stájerországi Fehring általános iskolájának felső tagozatára járó gyerekek szüleinek egyöntetű kérésére idegen nyelvként magyarul tanítják a diákokat.

Eddig a három évtizeddel ezelőtti helyzetjelentés. Pusztán kíváncsiságból megkértem egy stájerországi kedves ismerősömet, Martina Haselwandert, a stájer tartományi idegenforgalmi szövetség sajtóreferensét, kérdezze meg a fehringieket: tanítják-e még a magyart a helyi iskolában? Szomorúan arról tájékoztatott, hogy a fehringi polgármesteri hivatal nem tud ilyenről, ezért fölhívta a helység általános és középiskoláját, ahol közölték: az utóbbi húsz évben nem folytattak magyar nyelvtanítást sem a tanterv szerint, sem fakultatív módon.

Most már csak abban reménykedhetünk, hogy legalább az ausztriai Őrvidéken őrzik őseik anyanyelvét a kései leszármazottak.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)