„Az Egyesült Államoknak nyújtott rendkívüli szolgálatért” – ekként kezdődik a légierő parancsnokságának kitüntető okirata, amelyet a Massachusetts állambeli Salemben élő Szalay Miklósnak adományozott. George Bush személyes levélben köszöntötte az „igazi amerikai hőst”, azt a magyart, akiről nemzeti hősként emlékeztek meg a lapok, a rádió- és tévéállomások. (A nyitó képen: a legendás Liberátorok.)

A Sopron megyei Csapod község határában, Pityerpusztán fölnőtt, és e sorok írásakor, 1994-ben 66 esztendős Szalay Miklós és családja a II. világháború magyar és amerikai történetében egyedülállóan hosszú ideig, 1944. október 13-tól 1945. április 3-ig bújtatta Arnold R. Silverstein repülő-navigátor őrmestert (a képen) az őt életre-halálra kereső német és magyar tábori csendőrség és a nyilasok elől.
A szövetségesek olaszországi partraszállása után Foggiába települt át az amerikai légierő 15. hadserege azzal a céllal, hogy gépei onnan fölszállva bombázzák Dél-Németországot, Bécset, Bécsújhelyt, valamint a még keletebbre fekvő német és magyar célpontokat, ezzel is segítve a szovjet csapatok földi hadműveleteit, előretörését Magyarországon át nyugat felé. Szovjet kérésre Debrecent is megszórták a 15-ösök, amikor ’44 őszén elakadt a páncélos támadásuk. 1944. október 13-án is sok száz B–17-es és B–24-es (ez volt a legendás Liberator!) indult bevetésre Foggiából. Az egyik Liberatort eltalálta a német légelhárítás lövedéke. A kilenc főnyi legénység – közte Silverstein őrmester, a navigátor (azonosítási száma 33130439) – megpróbálkozott a lehetetlennel: Sopronon át dél-délkelet felé vette az útját, hogy a jugoszláv partizánok által ellenőrzött területen leszálljon. Csakhogy a gép közben annyira égett, hogy a legénység – mentve önnön életét – ejtőernyővel kiugrott. A helyszín: Kapuvár térsége, a csapodi német katonai repülőtér körzete.

A németek nyomban az amerikai pilóták keresésére indultak, nyolcukat el is csípték, de a kilencediket nem találták. 

„Apánk annyira belénk nevelte a náciellenességet, hogy talán még partizánnak is elmentünk volna” – vallja megrendítő hangos üzenetében Szalay Miklós Amerikából. – Lelkünkre kötötte: bárki szövetséges – tehát a németeknek ellenséges! – vagy szökött katonát kötelesek vagyunk segíteni. Apánk egyébként is ki nem állhatta a nácikat; amerikás magyar volt, kilenc évig kint dolgozott bányában, aztán hazajőve vette a pityeri tanyát. Amikor a kocsmában többet ivott a kelleténél, elkurjantotta magát: „Come on boys get it! Gyertek, fiúk, üssétek őket!” Mármint a németeket. Emiatt munkaszolgálatra vitték a közeli német támaszpontra kocsisnak.

Akkoriban sok amerikai meg angol pilóta esett le, szinte azonnal elfogták őket a tábori csendőrök. Másokat a megtévesztett magyar lakosság adott föl vagy hányt kaszaélre. A németek ugyanis disznó módon éjjelente robbanószerkezettel ellátott babákat, öngyújtókat és egyebeket dobtak le, azt állítván, hogy ez az amerikaiak műve. Hát persze, hogy nekiment a szerencsétlen pilótának az a hiszékeny paraszt, akinek a gyerekét megnyomorította a robbanóbaba…

„Alig múlt dél azon a ’44. október 13-án, amikor a közelünkben leereszkedett a mi amerikai Arnoldunk. Nevelőanyám szaladt vele a tanyára, én az utat figyeltem meg a keresőket próbáltam félrevezetni. Jöttek ám, mindenünket fölforgatták, hátha rátalálnak a kilencedikre. Csakhogy anyánk úgy eldugta a szegény ördögöt, hogy azok hiába vasvilláztak, nem találtak rá. Még hetekig jártak a nyakunkra, annyira keresték. Este engem küldött a padlásra: vigyek neki tejet meg tojásrántottát. De az meg nem akart enni addig, amíg előtte én meg nem ízleltem az ételt. Félt a mérgezéstől. Amikor apámat a hét végén haza engedték, azonnal a pilótához ment. Angolul szólt hozzá, de az bizalmatlanul méregette. Csak amikor elmondta, hogy melyik bányában dolgozott és mit énekeltek ott a kocsmában a munkások, akkor nyugodott meg. Apánk elmagyarázta neki: itt biztonságban és barátok között van, ha ő is figyel, nem eshet baja. Zsidó lévén, akármennyire szőke fiú volt is az Arnold, még nagyobb veszedelem várhat rá Magyarországon.”

A vallatás

„Csak nem akarták elfelejteni a németek a kilencedik amerikai pilótát: néhány héttel később behurcoltak engem Kapuvárra, a csendőr laktanyába, a gestapóhoz. Elkövettünk egy nagy hibát, Arnold ejtőernyőjéből inget varrt anyánk, és azt meglátta rajtam valami rosszindulatú magyar gestapo-spicli. Én azt vallottam, hogy az erdőben találtam az anyagot. Nem hitték el, lecipeltek a pincébe, padra kötöztek, kézbe vették meztelen lábfejemet és adtak a talpamnak a gumibottal. Mondanom sem kell, a nadrágom azonnal vizes lett a fájdalomtál. Kitartottam az eredeti szavam mellett, mert ha vallok, akkor nem csupán az amerikait viszik el, hanem mindannyiunkat és azt nem ússzuk meg élve. Kétszer is nekem estek, a hajamat kitépték, talpra állítottak, majd meztélláb vízben kellett toporognom, miközben ütöttek. Aztán elengedtek. Arnold, állapotom láttán – hogy ő csak bajt hoz a családra – azonnal el akart menni. Alig tudtuk visszatartani. Nevelőanyám napokig ápolt, mert a sok veréstől megfeketedett a lábam. A pilótával, majdnem egykorúak lévén, jól összebarátkoztam. Együtt ganajoztunk az istállóban, szívesen segített, úgy jobban múlatta az időt. Többször kerültünk közvetlen veszélybe: szívesen jöttek ugyanis a német pilóták a tanyákra egy kis házi elemózsiáért. Fizettek pénzzel, cigarettával. Arnold nem mindig tudott fölkúszni a lakásból a rejtett padlásra; az ágy alól, pisztollyal a kezében figyelte a német csizmákat. Máskor meg a környéki vadőr, a Lakatos Géza szimatolta ki, hogy „vendég” van a tanyánkon. Azzal jelentett be a csendőrségen, hogy fegyvert rejtegetünk. Anyánk túljárt az eszükön: megelőzendő a házkutatást, azonnal átadta nekik a puskámat, „Vigyék, úgyis félek tőle!”. A fegyvert elvitték, de előtte engem még jól fölpofoztak.

Gyula, a muszos

„Negyvenötben, nem sokkal Újév után egy másik „vendégünk” is érkezett. Látásból ismertük Krausz Gyulát, akit zsidó létére elcipeltek, és a nagycenki kényszermunkáról szökött el. Félholtan leltem rá az erdőszélen, csupa seb meg tetű volt. Előbb ki kellett mosdatni meg gyógyítani. Őt is kiszúrta a vadőr, annál is inkább, mert Nemeskéren vele egy iskolába járt, ismerte. Jöttek is a csendőrök házkutatásba. Még jó, hogy Ilias bácsi jelezte a jövetelüket. Arnolddal és Gyulával az erdőbe futottam, a bokrok alatt ásott gödörbe rejtettem őket. Négy napig oda hordtam nekik az élelmet.

Gyula, azaz Julius Krausz Los Angelesből írja:  

„Előbb a régi ismerős Regényi Ferencnéhez kéredzkedtem be, pechemre négy SS-katona ült a konyhában és vacsorázott. Gyorsan besurrantam Regényi néni szobájába, megetetett. Megengedte, hogy elbújjak a pajtájában. Csakhogy betoppant a Nyugat felé menekülő Bárdossy László volt miniszterelnök. (Milyen az élet? Bárdossy nevéhez fűzúdik a zsidótörvények végrehajtása, a Szovjetunió megtámadása és a hadüzenet az USA-nak!) Sofőrje állandóan a pajtában szöszmötölt az autóval, nem volt hát maradásom. Végül sógorom, Csöngei Sándor és Szalay József, a Miki apja menekített tovább, mígnem társa lettem az amerikai pilótának. Március 29-én, nagypénteken jöttek be az oroszok. (Igaz, a front néhány napig még hullámzott a környéken.) Arnold azonnal uniformisba öltözött, mire kémnek nézték és majdnem agyonlőtték. Csak nagy nehezen sikerült igazolnunk kilétét. A Nagycenkre hurcolt háromezer munkaszolgálatosból mindössze ketten menekültünk meg: egy sárvári fiú, meg szökésem és bújtatásom által én.”

A kitüntetés

Szalay Miklós Amerikából: „Arnolddal rendszeresen írtunk egymásnak a háború után, csak azt nem tudtam, hogy az ávó elfogja és olvassa a leveleinket. A «nyugati kapcsolat» főbenjáró bűnnek számított a hidegháború csúcspontján. Nagyon jól megy neki, Baltimore-ban él, de a felesége súlyosan megbetegedett. Arnold bajtársai egy kivételével elpusztultak. Ő maga is csak helyettesített azon a gépen, ez volt a 13. bevetése…

Csöngei Sándor, a környék párttitkára ’48-ban elismerésre fölterjesztette családunkat Rákosiéknak, de nem kaphattuk meg. Azzal érveltek, hogy «imperialista pilótát rejtegettünk». Hiába írtam én is, hogy az szövetséges volt annak idején. B-listára kerültem. Saját hazámnak, szülőföldemnek mostohafia lettem. Idegenben, itt, Amerikában viszont ceremóniát rendeztek a tiszteletemre. Loring R. Astorino, a légierő tábornoka köszöntött. Itt, a szobámban hivatalos üdvözlőlevelek, kitüntetések lógnak bekeretezve. George Bush elnök, aki maga is a légierőnél szolgált a háborúban és gépét lelőtték, akkor még alelnökként, nem röstellt írni, hogy köszöntsön:

„Kedves Szalay Úr! Nagy érdeklődéssel olvastam a Lawrence Eagle Tribune-ban meg­jelent cikket az Ön világháborúban tanúsított hősies helytállásáról. Ön komoly személyes kockázatot vállalt, mikor az ellenséges vonalak mögött egy amerikai katonát segített, ezért mindmáig büszkén és há­lásan gondolunk Önre. Köszönetemmel csatlakozom azokhoz, akik ugyanezt Salemben meg­tették Önnek. Ön valóban egyike Amerika hőseinek, őszinte híve George Bush”

Megvallom, jólesett volna egy szovjet elismerés is, elvégre Arnold Silverstein őrmester, az amerikai hadsereg katonája elsősorban az ő szövetségesük volt…

A szerző ezúton mond köszönetet dr. Szita Szabolcs történész kandidátusnak, aki a Mai Nap című délutáni újságban 1994-ben közölt írás megjelenését eredeti dokumentumokkal, hangfelvétellel, fényképekkel és szakmai tanácsokkal segítette.