1938: a második világháború kitörése előtti utolsó békeév májusában lépett hatályba Magyarországon az első zsidótörvény. Az alábbi visszaemlékezés szerzője, az idén 103. életévébe lépett Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró is egyike volt azoknak, akinek az életét is meghatározóan befolyásolta a jogegyenlőség elvét sértő jogszabály. 1938-ban érettségizett, egyetemre nem mehetett. (A nyitó képen: érettségi találkozóra gyülekeznek a Tavaszmező utcai gimnázium egykori diákjai.)
A képen a szerző, Tatár Imre, az egykori gimnazista, az Infovilág örökös tiszteletbeli főszerkesztője.
Kedves barátom – Attila – kitűnő szellemi partner és szenvedélyes múltkutató. Gyakran beszélgetünk különféle témákról. Többnyire csak érintőlegesen, nem veszünk el a részletekben. Az egyik téma után gyorsan következik a másik. Továbblépünk. Legutóbb szóba került valaki, akinek arca – egykori iskolám folyosójával együtt – egy pillanatra elém villant, majd rögtön másfelé kanyarodott a társalgás.
Másnap meg is feledkeztem róla. Nem így a kedves barát. Jó egy hét múlva e-mailben elküldött egy névsort. Gimnáziumom történetében keresgélve talált rá. A pesti Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós Reálgimnázium 1938-ban érettségizett VIII. B. osztályának szokatlan listájára. Nem ábécésorrendben követik egymást a nevek, hanem aszerint, hogy ki végzett kitűnően, ki jelesen, jól vagy éppen elégségesen. Ennyi.
Félretettem, újra és újra elővettem. Kezdtek megelevenedni a kinyomtatott nevek. Ni csak, ez itt a Pikusz becenevű fiú! Egy padban ültünk. Előbukkant az osztályterem, az érettségiztető tanárok hármasa. Érettségi találkozóink sora: a harmincadik, a negyvenedik. Az utolsó, az ötvenedik. A résztvevők itt már csak egyetlen asztalt ültek körül. Meghalt Marics Emil, az örök szervező. Elmúlt az élet.
De most itt ez a névsor. A véletlen figyelmeztet, lehetőséget kínál. Jelentkeznek a fiúk. Fiókom rejtekéből fényképek kerültek elő. Megelevenednek az arcok, beszélni kezdenek. A fiúk jönnek, mennek. Mintha újabb érettségi találkozóra készülnének. Tudom, tudom, egyetlen biztos kivételtől eltekintve mind eltávoztak. Gondolkozom. Van kisegítő példa. Hajdani cserkészcsapatunk öregjei – ha fogyó számban is – rendszeresen találkoztak. Számba vettük, ki-hol van, s aki örökre eltávozott közülünk, arról ezt mondtuk: „Átköltözött az égi táborba.” Ilyenformán a VIII. B., ha találkozni akar, az égi iskolában teheti meg.
Meghökkentőnek hangzik – ne csodálkozzon az olvasó! Ha meg akarom kísérelni most a kapcsolatfelvételt, egyetlen módon tehetem. Levelet írok az égi gimnázium címére, az igazgató úrnak, az égi iskola vezetőjének: hívja össze még egyszer az osztályt, ahol nekünk filozófiát tanított. Vegye elő azt a hajdani témát, amelyet így nevezett: „associatio idearum” Magyarul: gondolattársítás. Emlékezzenek közösen az égi iskola falai között, a földi régire, a Tavaszmező utcában állóra. Én pedig megpróbálom e névsor alapján megeleveníteni őket. Elmondom mindazt, amit földi sorsukról tudok. Amire emlékszem.
Elő a névsort. Nem a bizonyítványban látható jegyek alapján haladok, hanem ábécé-sorrendben. Higgyék el, az osztályzat legfeljebb az egyetemi felvételkor lehet érdekes. Utána a fiók mélyén pihenő emlékké válik. Tehát nézzük:
Antalffy Gusztáv régi dzsentri család utolsó tagja. Kedves, cinikus jóbarát. Soha nem tanult, s mindig, minden évben átment. Igaz, osztálytársunk, Szántó Pista házitanítói segítségével. Guszti sosem dolgozott, de jó kedéllyel ment végig az úton. A háború után valamikor, feleségül vett egy tolószékhez kötött zsidó asszonyt, és kivándoroltak Amerikába. Los Angelesben telepedtek meg. Guszti – engedtessék meg, hogy én a keresztnevén szólítsam – nem vállalt állást, otthon maradt, vezette a háztartást. Felesége hivatalos tolmácsként a bevándorló magyarok kihallgatásában működött közre. Ő kereste a pénzt. Egyszer csak megjelentek Pesten, hármasban. A kerekesszékben ülő asszonyt egy magas, vállas indián fiatalember tolta. Guszti meghívott néhány régi barátot, osztálytársat (közöttük e sorok íróját) és feleségüket a margitszigeti Termál Hotel kávézójába. Farkas Lászlót, Nemes Lászlót és Fehér Klárit, Túri Istvánt és Túri Zsuzsát, Tatár Imrét és Potoczky Júliát. Hosszan beszélgettünk – jól éreztük magunkat. Érdeklődtünk egymás iránt. Aztán elköszöntek, hamarosan utaznak vissza. Két szép, színes lapot adott át nekem a búcsúzkodásnál. Rajta versével, amely a maga életéről és Don Quijotéról is szól. A lovagról, aki – mint tudjuk – a képzeletet összekeverte a valósággal. Ha valami, hát a verselés nem volt összeegyeztethető Guszti alkatával. És mégis…
Antalffy Gusztáv asztaltársasága
Farkas László az osztály (kedves) bohóca volt. Egyszer belépett a tanterembe a fiatal, mindig elegáns Dalos tanár úr, olasz nyelv és irodalom órán. Laci nemcsak mosolygott, szinte egész valójával üdvözölte. Dalos vette a lapot.
– Mi van, Farkááás?
– Tetszik a tanár úr! – mondta a fiú.
Dalos felment a katedrára. Mosolyával ezt mondta: Köszönöm.
Barátunk egyébként másfajta kapcsolatot is ápolt az olasz nyelvvel. Szülei vándorszínészként járták be Itáliát, időnként magukkal vitték őt is. Talán innen ered tréfás gesztikuláló hajlama is.
Antalffy asztalánál, a Margitszigeten beszélgettünk. Elmondta, hogy a Műegyetemen végzett, mérnök. A második világháború idején, tartalékos tisztként behívták. Egy zsidó munkásszázad parancsnoka lett.
– Hogy bántál a fiúkkal?
– Nálam senkinek sem esett bántódása.
Elhittem neki, különben nem tudott volna ilyen tisztán, nyugodtan a szemembe nézni.
Nemes László osztálytársam, cserkésztársam, barátom. Mindvégig. Életének legizgalmasabb része – úgy vélem – a „közel-keleti kaland”. Azzal kezdődött, hogy a színjeles diákot a zsidótörvény miatt nem vették fel az egyetemre, s mint annyi más sorsüldözött, ő is ipari pályára ment. Kékfestőműhelybe került. (A szerzőből például autószerelő inas lett.) Nem sokáig tanonckodott. Egy napon találkozott az utcán volt hitoktatónkkal. „Nem akarsz kivándorolni Palesztinába? Van a csoportban még egy hely.” Akart. Ezért nem lett a nőgyógyászorvos fiából kékfestő mester.
Kint három kivándorolt magyar fiú összefogott, étkezdét nyitottak, közös lakást béreltek. Ezt se’ sokáig, közbeszólt a történelem. Odaértek a világháború hullámai. Az angolok, akik az akkori Palesztina felügyelői voltak, hadosztályt szerveztek a fiatalokból. Laci jelentkezett, és a következő években haditérképészként bejárta az arab világot. A világháború utolsó évét Olaszországban töltötte, a megszálló szövetséges erők katonájaként. Akkor és ott olyan barátokat, jó ismerősöket szerzett, akikhez évtizedekig járhattak, utazhattak látogatóba.
Hazatérve a művelt, világlátott fiatalember – a korabeli majd gyorsan szertefoszlott illúziótól ösztönözve – a kommunista párt lapjánál vállalt munkát. Súlyos sérelem, a kékfestő világhoz némileg hasonló csapás érte. Behívatta a főszerkesztő és közölte vele: „Aki az angol (értsd: „imperialista”) hadsereg tagja volt, nem lehet a párt lapjánál újságíró!” Még szerencse, hogy ennyivel megúszta, és nem lett belőle „angol kém”. Irodalmi folyóiratnál lehetett szerkesztő, s így megkezdődhetett a tehetségének legmegfelelőbb életpálya. Regények szép sorának szerzője lett. Feleségével, a különösen népszerű és kiváló művek szerzőjével, Fehér Klára írónővel sokat turistáskodtak, s minden nagyobb útjukról olvasmányos útirajzot írtak.
Így ballagtak az évek. Egyszer, mégpedig 2013. november 17-i keltezéssel, levelet kaptunk tőle. Dedikálva: „Julikának és Imrének régi nagy szeretettel”. Címe: ÉLETEM. Húsz sor, sűrítve a lényeget. Arról írt benne, hogy a múlt iszonyú, gyilkosságokkal is terhelt éveket hordozott, s az ismétlődés fenyeget. Mégis szép és érdemes volt végigélni. A jóbarátok szeretete és a két asszony szerelme tette azzá.
Major János. Először arról, hogyan kapta a „Pikusz” becenevet. Természetrajzot tanultunk egy évig, megismertük az állatvilágot. Klasszikus gimnázium lévén a latin neveket is. A harkályé picus maior volt. Így ragadt rá örökre a beceneve.
János erősen közepes tanuló, édesanyja trafikot vezetett. Akkoriban az első világháború özvegyei – a hadiözvegyek – trafikjogot kaptak. Egyszerű, nem iskolázott család, ő az első, aki középiskolába jár. Ilyenformán osztályunk tükrözte a „nyócker”, azaz a pesti Józsefváros társadalmi képét: a fiúk több mint a fele zsidó, vagyis polgári származású. Tanáraink látták ezt a helyzetet, és találtak megoldást. De erről majd később beszélek. Jánosról még annyit, hogy orvos lett, az Amerikai úti idegsebészet igazgató-főorvosa.
Tudtunk mindig egymásról, s egyszer különös alkalom adódott a találkozásra. Egyik ismerősöm koponyáját műtötték ott, s amikor meglátogattam a kórházban a beteget, összefutottunk Majorral a folyosón. Ez a pillanat szülte az ötletet: „Van kedved egyszer összejönni?” Volt. Túri Pistáéknál jöttünk össze. Nemes László és Fehér Klára, Tatár Imre és Potoczky Júlia, Major János és felesége. Kimondva-kimondatlanul az volt a cél, hogy a régi, diákkori emlékeket felidézve felülemelkedjünk az iskolai megosztottságon, a háromféle (katolikus, evangélikus, izraelita) hitoktatáson, és zsidó-keresztény öregdiák társaságot szervezzünk. Túriéknál jól éreztük magunkat, pergett a beszélgetés.
De többé nem jöttünk össze.
Petrovics Béla a „dzsungel” lelke, mozgatója. A dzsungel elnevezést egyébként latin tanárunk adományozta – epitheton ornansként – az osztályterem utolsó padjának. Három-négy fiú itt állította ki a néhány órás lógást igazoló orvosi papírokat. De nem ez volt a jellemző. Íme egy példa. Feleltetés magyar órán a tábla előtt Vörösmartyból.
– Ki a hősnő? – kérdi Réger tanár úr.
– Enikő – hangzik a válasz. Mire a dzsungelból Petrovics hangja:
– Éhes vagy?
Réger nem haragszik meg. Ellenkezőleg. Ezt mondja:
– Ez szellemes volt!
Valahogy így alakult ki Petrovics, s vele a „dzsungel” tekintélye még a tanárok előtt is – vagányságuknak és szellemességüknek köszönhetően.
Az osztályvizsgák és az érettségi között műsoros délutánt rendeztünk. Két hatásos színi jelenet állt rendelkezésünkre: részlet a Sasfiókból és a Szentivánéji álomból. Petrovics magánszámot adott elő, gitárkísérettel énekekelt. Szöveget írt egy akkor divatos amerikai filmdalhoz. Két sorára emlékszem: „Vár reánk az érettségi már / Ez szíven talál”.
Miután hazatértem a szovjet hadifogságból, megtudtam, hogy Béla a háború után Párizsba költözött, újságíró lett. S hirtelen meghalt.
Túl korán költözött el az égi szerkesztőségbe…
Reichberger János, a költőtárs. Olasz irodalomórán Dantéval foglalkoztunk. Előttünk a költő szonettje. Dalos tanár úr megkérdezi:
– Ki vállalkoznék arra, hogy lefordítsa, irodalmi módon, tehát szonettformában?
Ketten jelentkezünk, Jancsi meg én. Annyit tudok, hogy a következő évben dicséretet kaptam egy iskolai versíró-vetélkedésen. Talán ezzel a műfordítással. (Kár, hogy nem tettem el emlékbe.)
Jancsiról ezekben az időkben csak azt tudtam, hogy zenész, szaxofonos. Meg hogy a nővérét a remekül mesélő író, Kellér Andor vette feleségül. Ám a zenébe belecsúfítottak a zsidótörvények. Jancsit is behívták munkaszolgálatra. Ki, a Don poklába. Ez a frontvonal hírhedt volt arról, hogy jó néhány századparancsnok megvadult állatként bánt a zsidó fiúkkal. Jancsi, ezt tudva magával vitte szaxofonját. Ha játszik nekik, talán kíméletesen bánnak majd vele…
Nem jött vissza sem ő, sem a szaxofon.
Szántó István osztálytárs, cserkésztárs, gyermekkori barát. Ötvenéves korában elvitte a szíve. Élete mégis gazdag. Szerettem Ráday utcai lakásukba járni. Apja egyenruhaszabó. Egyik szobájuk tele mintákkal – tűzoltó, testőr, rendőr. Kísérteties panoptikum. Barátságunk kezdete a múlt ködébe vész. Annyi bizonyos, hogy együtt végeztük el a nyolc gimnáziumi osztályt, ő mindenkor tiszta kitűnőre. Együtt jártunk kirándulni a langaléta Túri Pista társaságában a budai hegyekbe. Ő a Babinak udvarolt, én Zsuzsának. Így gyalogoltunk száz erdei ösvényen. Nem törődve a sötétedő jövővel.
Közvetlenül az érettségi után történt, hogy Szántó mama Réger tanár úrral beszélgetve elmondta: Pista fia a zsidótörvény miatt nem mehet majd egyetemre. Esztergályos lesz.
(Osztályfőnökünk, aki a jelek szerint a fellegekben élt, ezt írta Pista bizonyítványába: „Nyomatékosan ajánljuk egyetemi felvételre”.) Réger döbbenten válaszolta: „Te jó isten! Munkásnak adja a fiát?”
A háborús évek elsodortak bennünket egymástól. Nem tudtam, melyik gyárban dolgozik és hogy behívták-e munkaszolgálatra. Utána azonban újra megtaláltuk egymást. Ahogyan akkoriban mondták, „családilag” összejártunk. Felesége orvos. A Várban laktak. Szívesen jártunk hozzájuk. Készült közös visegrádi fényképünk. Kezemben néhány egykori tanulmánya. Az egyik címlapján: „Szántó István: A tudományos kutatás szakigazgatásáról”. A másik: „Új röntgen diffrakciós módszer fémek belső feszültségének mérésére”. Összesen négy füzet, 1966-os kiadás. „Tatár Imrének baráti szeretettel”.
Pista ugyanis a háború után azonnal beiratkozott a Műegyetemre. A tehetséges fiatalember feltűnt a tanároknak, a neves mérnökprofesszor, Gillemot László tanársegédje, munkatársa lett. Ők vizsgálták meg a háború során felrobbantott budapesti hidak átmeneti pótlására épített „kis Kossuth-hidat”. Megállapították, hogy többé nem használható, fémszerkezete bármelyik pillanatban megroppanhat. Erről a témáról, a fémek belső feszültségéről egy indiai kongresszuson is tartott előadást.
Egy napon Éva, a feleség telefonál. Pista elhagyott bennünket. Megállt a szíve. Ötvenéves volt.
Szép Jenő. Egy szerény, hallgatag fiú képe bukkan elő. Nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk volna egymással, de akik nyolc éven át együtt vándoroltak tanteremről tanteremre, padsorokról padsorokra – azok megismerték, megszokták egymást. Tudtuk Jenőről, hogy szereti a matematikát (ami diák körökben nem volt gyakori), a tanárok segítették is ebben. Kitűnőre érettségizett, és szép, kiváló egyetemi, tudományos utat tett meg. Úgy látom, hogy nevét beírta a magyar matematika történetébe.
Szép Jenő kitűnően érettségizett. Amikor utoljára hallottam róla, egyetemi tanársegéd volt. Keresztény osztálytársunk, a zsidó Szántó István mellett.
Tima Ferenc. Apja rendőr. Nevelési elve sajátos. Szombatonként leoldja derékszíját, és elnáspángolja a fiút. Feri közepesen végzett, mint a szerző is. De örömmel jelenthetem, hogy elvégezte a jogot. Ügyvéd lett és kiváló sportoló. Gátfutó. Mindössze ennyit tudok róla, de az alábbiak miatt okvetlenül meg akartam emlékezni róla.
Iskolánkban a középső szünet alatt volt idő megenni a tízórait. Egy alkalommal éppen csomagolom kifelé a szalámis zsömlét, látom Tima Ferit, csak ül. Nincs tízóraija. „Elfogadod a felét”, kérdezem. Elveszi, ezt mondja: „Rendes zsidó vagy.”
Gimnáziumunkban nem volt zsidózás. Tanárainktól, egy-két kivételtől eltekintve távol állt ez a közvéleményben egyébként mélyen gyökeret vert indulat. Előbukkant Tima Feri önkéntelen megjegyzésében is. Vajon a vészkorszakban mit gondolt erről, a zsidótörvényekben ugyanis nincs paragrafus a rendesről és a nem rendesről.
Túri István. Ő volt az, aki két műlábbal keresztülautózta Amerikát. S ő volt az – sokkal előtte –, akinek szerencséje volt. Érettségi után kikerülte a zsidótörvény teremtette ötszázalékos numerus clausust. Elvégezte a jogot. Igaz, ezért sok megaláztatást kellett elviselnie. Turulista diákok arra kényszerítették, hogy velük menetelve énekelje: „Pogrom, pogrom, pogrom a faluban / Faluvégén vígan szól a géppuska / Addig szól a géppuska / Míg zsidó van a faluban”.
Miután doktorált, behívták munkaszolgálatra. Századát is végighajtották negyvennégyben a halálmenetnek nevezett úton. Mindkét lába lefagyott. Kórház a közelben? Nincs. A láb üszkösödik. Ha nem tesznek valamit, belehal. Döntöttek. Egy orvos munkaszolgálatos bajtársa fűrészt fogott. A fiúk jól lefogták Pistát, s az orvos levágta mindkét lábát csaknem térdig. Hamarosan kórházba kerülhetett. S megmentették életét.
Így került haza. S most az volt a tét, hogyan küzd meg egymással a teljes életet élni akarás a sorscsapással. Pista győzött. Családot alapított, felesége egyetemi docens. Ő a legfőbb ügyészségen töltött sikeres pályát. Elégedetlen a hazai művégtaggyártással, levelet ír Genscher nyugatnémet külügyminiszternek háborús sérüléséről. Attól kezdve évekig rendszeresen meghívják szanatóriumi kezelésre. Új műláb készül a számára.
Egy baráti körhöz tartoztunk. Nem felejtette el sem a dunántúli halálmenetet, sem azt, hogy szüleit negyvennégyben a Dunába lőtték. Mégis az élet győztesének tartotta magát. Joggal.
Ungerleider Mátyás. Édesapja Ungerleider Mór beírta nevét a kultúra történelmébe: ő nyitott Magyarországon elsőként mozit. egyetlen vetítőgéppel és a gépésszel járta a nagyobb helyiséggel rendelkező vendéglőket, kávéházakat, majd létrehozta az első filmszínházat Budapesten. (A Wikipedia ezt írja róla: „…Az első kölcsönző cég Ungerleider Mór 1908-ban alapított Projectograph vállalata lett. A kölcsönzésből nőtt ki a filmgyártás, a filmkereskedelemből az alkotás. Ungerleider Mór Projectograph vállalata 1908-tól folytatott rendszeres filmgyártást, dokumentumfilmeket és filmhíradókat kínálva…”) Matyi pedig boldogan udvarolgatott a pénztáros-kisasszonynak. Rákóczi téri négyemeletes házukban, az első emeletet foglalták el. Gyakran megfordultunk náluk. A tejfehér arcbőrű, szép, bronzhajú mama és a növendék húg szívesen látták az osztálytársakat. Kivéve nyáron, amikor Sváb-hegyi villájukba költöztek.
Őt is felvették az egyetemre, ám alig járt ki egy félévet, vagy talán egyet. Amerikába ment. De ezt megelőzően még felkereste egyik tanárát, hogy aláírassa indexét. A prof ránézett az Ungerleider névre. Németül szellemeskedett: „Hungerleider?” (Éhező?) Matyi kapásból válaszolt: „Nem professzor úr! Ungar, leider!” (Sajnos, magyar”.)
Apjának egyetlen filmszínháza, az amerikai nagybácsinak viszont egész mozihálózata volt. Hiába. Az ottani szokások szerint a bevándorlónak először valami egyszerű munkát kell vállalnia. Így Mátyás barátunk nyakkendőt árult New York utcáin. Nem sok idő telt el, s kitört a második világháború. Matyi belépett az amerikai hadseregbe. Végigjárta az utat, a háború végéig. Londonig. Angliában utazva egyik katonatársa – véletlenül, vagy szándékosan – a robogó vonat peronjáról kilökte.
Szomorú leírni. Szörnyet halt.
Gyurasza Miklós. Két átjáróház a pesti József körúton. Egyik kapujuk erre nyílik, a másik a Rökk Szilárd utca felé. Középen tágas udvar, kis boltok, üzletek. Egyik körúti kapu felett felirat: „Gyurasza Miklós Órás Alapítva 1920”. Az apa műhelye, üzlete. A szerkesztőségünkből gyakran jártam arra. Úgy a hatvanas évek táján egyszer bementem hozzá. Miklós velünk járt. De nem velünk érettségizett – egy évet csúszott. (Bár ennek már akkor semmi jelentősége se volt). Beszélgettünk. Hogy vagy? Az osztályvizsgák óta, harminc éve nem láttalak. Visszapergette az éveket. Érettségije után katonatisztnek állt, és belépett a nyilas pártba. „Rossz lóra tettem”. Kétévi börtönt leült. S átvette apja üzletét.
Gyere máskor is. Meg-meglátogattam. Később derült ki, hogy mindkét fia főorvos.
x x x
„Iskolánk millenniumi emlék.” Ez a mondat és a hozzá tartozó összefoglaló megtalálható azokban az Értesítő füzetekben, amelyeket minden évzáró alkalmával kézhez kaptunk. Veretes megfogalmazással így örökíti meg ezt egy márványtábla:
„EZ AZ ÉPÜLET MŰEMLÉK
ÉPÜLT 1896-BAN
A BUDAPEST FŐ- ÉS SZÉKVÁROS
KULTURÁLIS IGÉNYEINEK KIELÉGÍTÉSÉRE
MEGEMLÉKEZÉSÜL AZ ÖREGDIÁKOK
1983”
Akkor azonban, a márványtábla felavatásakor régen nem gimnázium, hanem műszaki főiskola.
Nézzük hát elejétől. Az ezeréves Magyarország ünnepe, a Millennium alkalmával emelték itt, a nyolcadik kerületi Tavaszmező utcában a Zrínyi Miklós Reálgimnáziumot. Klasszikus, tiszteletet keltő homlokzat, lépcsős bejárat, tágas előcsarnok, márványfolyosók. Múzeum? A látvány félre is vezethet. Az épületegyüttes valódi, a korhoz mérten jól szolgáló iskola. Levegős tantermek, nagy, a napfényt befogadó ablakokkal, lejtős előadóterem. Tágas udvar, nyáron szaladgálás, labda – télen korcsolyapálya, jéghoki. Arrébb jól felszerelt tornaterem, öltözők. A márványfolyosók hangulata valóban csendes, ünnepélyes, de amikor szünetre csengetnek, kitárulnak az ajtók, és kirohan, kiáramlik a sok gyerek! Kiabálás, lökdösődés kacagás, itt-ott verekedés. A márványfolyosóra berobban az élet.
Büszke vagyok erre az iskolára. A „külvárosról” – mert ez bizony a Külső-Józsefvárosban épült – ma is tartózkodóan beszélnek. Jobb elkerülni. Ha elmondom, hogy a Tavaszmező utca sarkától néhány méterre, a Mátyás térrel kezdődött a cigánynegyed, ellenkező irányban a nyilvános házak utcái, mindenki megrémül. De sosem hallottuk, hogy vigyázzatok erre vagy arra. A rossznak mondott békésen élt egymás mellett a tudás új templomával. Tapasztalataim szerint ez a városnegyed (nem is olyan régen még a veteményesek és a tejtermelők világa) most kezdett feltöltődni üzletekkel. Iparosokkal és a nekik szolgáló orvos-, ügyvédcsaládokkal. Ezt a társadalmi gyarapodást és a szellemi élet növekvő igényeit elégítették ki az iskolából kiáramló diákok. Az újságárustól a professzorig…
x x x
Nem csak az iskoláról, a tanárairól is meg kell emlékezni. Kérem, jöjjenek elő.
Mindjárt a bejáratnál márványtábla fogad. Kis huszáralak, óriás sárkány. Jelenet a János vitézből. Itt tanított matematikát Kacsóh Pongrác, a kedves daljáték zenéjének szerzője.
S ha már a színpadnál tartunk, a francia szakos tanár, Staud Géza, egyben neves színházi dramaturg, aki Madách Imre és Katona József mellett Molière világát képviselte a görög és latin szótól hangos padok között.
Osztályfőnökünk, Réger Béla gimnáziumi segédkönyvek szerkesztője. Ő írta az irodalmi művek kivonatos gyűjteményét: „a régert”. Benne található a kötelező és ajánlott művek könnyen kezelhető kivonata, értelmezése. Igaz, nekünk nem ajánlotta használni! Olvasd el a teljes művet! Nem is ezért emlékezem meg a bölcs, higgadt Régerről. A klasszikus magyar irodalom szerelmeséről. Miközben én Adyért, Tóth Árpádért és József Attiláért rajongtam, ő arra tanított, hogy költészetünk csúcsa a Szeptember végén.
Oszter Salamon, a német szakos „Slajmi” neves orientalista. Arab műveket fordított németre. Emlékezetemben maradt kissé furcsa fegyelmezési módja. Ha valakit azon kapott rajta, hogy beszélget az óra alatt, megállt mellette és rákiáltott: „Hol az engedély?!” Hát nem volt. Miként arra se, hogy elvigyék Auschwitzba és megöljék.
A történelemkönyvet, amelyből Ember István tanított, ő maga írta. Más iskolákban tanfelügyelő. Mosolytalan, mindig sötét öltönyt viselő, a tanításban bölcs, az osztályzásban (nevéhez méltóan) emberséges középkorú úr. Neki köszönhetek olyan történelemszemléleti megállapításokat, amelyeket ma is érvényesnek érzek.
Dalos György, az olasz nyelv tanára jól, változatosan öltözködő fiatalember. Megjelenése mindig derűt hozott az osztályterembe. Nemcsak ezért él emlékezetemben. Nem csupán nyelvet, kultúrát is tanított. Joggal nevezhetném az olasz reneszánsz nagykövetének. A felelésre ugyanúgy felkészített, mint a későbbi, legnemesebb „kalandokra”. Amikor feleségemmel a hetvenes években városról városra autóztunk Itáliában, volt „útikalauzom”. Újra és újra Dalos tanár úr jutott eszembe a Medici-síremléknél, Dante ravennai sírjánál vagy Velencében. Az ő óráinak köszönhettem, hogy ismerős szemmel pillantottam Gattamelata zsoldosvezér lovasszobrára Padovában, vagy a Dávid-szoborra Firenzében.
Íme, megelevenedtek ismerőseim az egykori Tavaszmező utcai iskolából. A felsorolás befejeződött. Valóban? Forgatom gimnáziumunk egyik régi, a harmincas években kiadott Értesítőjét, egyik oldalán ez a cím áll: „Altisztek és szolgák” Négy név. 1. Faragó László fűtő, 2. Jancsó István kisegítő, 3. Paksa György I. o. altiszt, 4. Süveg István I. o. altiszt.
Kár lett volna kihagyni őket, a filmekből, regényekből is ismert alakokat. Az altiszt elnevezés mögött rejtőzködő pedellust. Elvégre ő árulta a szünet tíz-húsz percében, nagy ruháskosárból a tejet, kakaót, kiflit. Munkájának keze nyoma volt az iskola udvarára varázsolt zenés jégpálya. Fellocsolta, karban tartotta. Igaz, a belépés harminc fillérbe került.
S most valóban be kell fejeznem. Az emlékek kincsestára kimerült. Amit felidéztem, leírtam, felküldöm gondolati postán az égi iskolának.
Tisztelt Igazgató Úr! Kérem, hogy oly hosszú szünet után hívjon össze egy érettségi találkozót, égi találkozót. Tudom, a névsor, amelyet küldtem, nem teljes. Azokról írtam, akiknek életét hosszabb-rövidebb ideig figyelemmel kísérhettem. Ha viszont Ön meghirdeti az égi találkozót, özönlenek ott, fentről a fiúk. S remélem, megbocsátja, hogy egy valaki majd nem vesz részt rajta.
Üdvözlettel
Tatár Imre
az Ön jól érett diákja
(A szöveget Toronyi Attila gondozta.)