“Honnan jöttünk, kik vagyunk és hová megyünk?”

Paul Gaugin francia posztimpresszionista festő egyik főművének címe. A kép a Bostoni Fine Arts múzeum tulajdona.

Gyakran megkérdezik tőlem Angliáról beszélgetve: milyenek az angolok? Ilyenkor rendszerint széttárom a kezemet. Hát milyenek lennének? Olyanok, mint mi. Mindenfélék. Vannak köztük kedvesek, nehéz természetűek, kifinomult úriemberek, szűklátókörű alakok, nagylelkű emberek és hitványak is. Ahogy nálunk. Ahogy mindenhol.

A másik kedvelt kérdés már nehezebb ügy.

„Te ott élsz, biztosan tudod, mit gondolnak rólunk az angolok.”

Erre sem igazán tudok mit mondani. Egyrészt azért, mert nincs olyan, hogy „az angolok”. Másrészt, mert nagyon nem mindegy, hogy az illető eddig mit látott Magyarországból. Egy hosszú hétvégére Budapestre érkező társaság, amely végigjárta a romkocsmákat, hajnalig ivott és legénybúcsút tartott, nyilván egészen más képet visz magával, mint aki részt vett minimum egy városnéző túrán vagy  bebarangolta a pest-budai utcákat. Nem is beszélve arról aki ezen felül olvasott is rólunk, hallgatott már magyar zenét, vagy történelmi érdeklődéssel és nyitottsággal fordul Kelet-Közép Európa felé.

Volt idő, amikor ha Angliában bemutatkoztam, rögtön megkérdezték, honnan jön ez a furcsa, kedves európai akcentus, majd amikor kimondtam, hogy Budapestről, Magyarországról, enyhe feszültség suhant át az arcon. Az elmúlt öt-tíz évben ez a zavar kifejezetten érezhetővé vált.

Védekezésképpen kialakítottam egy sajátos játékot. Nem mondtam meg rögtön az ország nevét. Inkább csak annyit mondtam: abból az országból érkeztem 16 éve, ahol feltalálták a Rubik-kockát meg a golyóstollat. Aztán később, mintegy mellékesen, hozzátettem, tudjátok onnan jövök, ahonnan a Budapesti Fesztiválzenekar, amely szinte minden évben fellép a londoni Royal Albert Hallban, a Proms koncertsorozaton.

Mostanában viszont érdekes változást tapasztalok. Ha kimondom, hogy magyar vagyok és Budapesten születtem, szokatlan érdeklődés és széles mosoly fogad. Olykor még gratulálnak is. A legkedvesebb megjegyzést egy közeli ismerősöm tette, amikor legutóbbi hazautazásom után nevetve azt mondta:

-Alig mentél haza pár napra, és máris mekkora felfordulást csináltál!

Szabadkoztam rögtön, hogy azért nem én voltam a rendszerváltás motorja.

Mindezzel együtt továbbra sem hiszem, hogy az volna az igazán érdekes kérdés, mit gondolnak rólunk az angolok. Sokkal érdekesebb lenne valami más. Például az, hogy mi lepett meg engem bennük legjobban.

Erre viszont könnyű válaszolni.

Az, hogy az angolok elképesztően gyengék földrajzból.

Ez elsőre talán igazságtalan kijelentésnek hangzik, de hosszú évek tapasztalata áll mögötte. Nevezzük nevén, az angolokra annyira jellemző földrajzi tájékozatlanság azért volt számomra váratlan, mert mégiscsak egy hajdani világbirodalom népéről beszélünk. Az ember ösztönösen azt gondolná, hogy egy ilyen történelmi múlt után legalább a térképen magabiztosan eligazodnak.

Nem így van.

Az első mondat, amit egy angol általában kimond, amikor földrajzi kérdés kerül szóba, rendszerint ez:

– Ó, ne haragudj, a földrajz sosem volt az erősségem.

Mondok egy példát, ami alátámasztja azt a feltételezésemet, hogy javítani kellene a földrajzoktatás színvonalát Nagy-Britanniában.

Néhány évvel ezelőtt a „Legyen Ön is milliomos?” angol változatában középkategóriás kérdésként hangzott el a következő:

„Melyik város van közelebb Londonhoz? Berlin, Bejrút vagy Brüsszel?”

A játékos hosszasan mérlegelt. Teltek a percek, végül nagy nehezen kibökte. Egyik barátom Brüsszelbe jár dolgozni. Akkor az lehet talán a legközelebb. Nálam pedig leesett a tantusz: kedves angol barátaim valóban nem a földrajztudomány mesterei. Természetesen volt és van kivétel, amely erősíti a szabályt.

Guildfordban, az Abbot ház könyvtárában ugyanis a kezembe került egy becses, régi könyv. Ami annak idején bestsellerré, igazi sikerkönyvvé vált, olyannyira hogy többször is kinyomtatták. A kicsiny, bőrkötéses könyvet George Abbot – későbbi Canterbury érsek, az anglikán egyház legmagasabb rangú egyházi méltósága, a pályája elején írta a diákjai számára, amikor még “csak” korának egyik legígéretesebb oxfordi tudósa és teológusa volt. Feltételezem azért, hogy tágítsa a világképüket. Bármi volt is az oka, tény az, hogy Abbot professzor 1599-ben megjelentetett egy munkát, A Brief Description of the Whole World, vagyis Az egész világ rövid leírása címmel. És most itt álljunk meg egy percre.

George Abbot könyve abban az évben jelent meg, amikor Shakespeare a Hamletet írta. Ez elképesztően korai időpont. Miért is?

Mert I. Erzsébet még a trónon ül. A King James Biblia természetesen még ötlet szinten sem létezik. Az angol gyarmatosítás gyerekcipőben jár. Az Egyesült Királyság gondolata még fel sem merült, Cromwell pedig meg sem született.

Tehát,1599 volt az évszám. George Abbot ekkor publikált egy összefoglaló világpolitikai és gazdaságföldrajzi áttekintést nyújtó könyvet oxfordi diákjainak, no meg a tudományos világnak, amiben nem egyszerűen megemlítette hazámat valahol Európa peremén, hanem külön fejezetet szentelt neki. A fejezet címe:

„Of Hungary and Austria” – Magyarországról és Ausztriáról.
Magyarország került előre.

1599-ben.

Mohács után alig néhány évtizeddel. Az ország nagy része török megszállás alatt állt, Erdély külön világként próbált túlélni, nyugatról pedig már látszott a Habsburg-birodalom árnyéka.

És ebben a történelmi helyzetben egy kivételesen művelt, szokatlanul gazdag nyelvismerettel rendelkező tudós, angol professzor fontosnak tartotta, hogy Magyarországról írjon. Nem is akárhogyan.

Úgy beszélt rólunk, mint a kereszténység egyik védőbástyájáról. Megemlítette Hunyadi Jánost, aki „sok nagy győzelemmel visszaverte a törököt”. Budát a kereszténység nagy erődjeként írta le. Szomorúan állapította meg, hogy az ország nagy része török iga alá került, és a magyarok „nyomorúságos szolgaságban” élnek.

Az egyik legerősebb mondata pedig így szólt:

„Magyarország lett a világ egyetlen csatatere, ahol a törökök igyekeznek teret nyerni, míg a keresztények azon fáradoznak, hogy visszaverjék őket.”

Talán azért hatott rám olyan mélyen George Abbot könyve, mert emlékeztetett rá, hogy Magyarország egyszer nagyon is rajta volt Európa szellemi térképén. És talán ma sem az a legfontosabb kérdés, hogy mit gondolnak rólunk mások. Hanem az, hogy mi magunk emlékszünk-e még arra, kik voltunk valaha az egész világ számára. Ennél csak egy fontosabb kérdés van. Tudjuk-e hova tovább? Merre tartunk és van e velünk térkép meg iránytű? Mert céltalan hajósnak nem kedvez a szél.

Adalék: Abbot Magyarországról és Ausztriáról, és egy rövid Abbot életrajz

George Abbot rövid életrajza
George Abbot 1562-ben született Guildfordban, posztókészítő család gyermekeként. Rendkívüli intellektusa Oxfordba vezette, ahol az University College vezetője és az egyetem alkancellárja lett. Tehetsége felkeltette I. Jakab király figyelmét, aki egymás után nevezte ki Winchester dékánjává, London püspökévé, majd 1611-ben Canterbury érsekévé, amely tisztséget 1633-ban bekövetkezett haláláig viselte. A King James Biblia egyik fordítója volt, amely ugyanabban az évben jelent meg, amikor Canterbury érsekévé nevezték ki.
1619-ben alapította meg Guildfordban a Szentháromság Kórházát (közismert nevén Abbot’s Hospital), amely azóta is szeretetotthonként szolgál szülővárosának idős lakói számára.
A Brief Description of the Whole World című műve először 1599-ben jelent meg, és számos további kiadást ért meg.

Magyarországról és Ausztriáról
(George Abbot szövegének magyar fordítása)
Németország délkeleti oldalán fekszik Magyarország, egy abszolút királyság, amely korábban gazdag és népes volt. A keresztény lakosság különféle vallási irányzatokat követ, miként Lengyelországban is.
Ez a királyság nagy akadályt jelentett a törökök számára a kereszténységbe való betörés útján; különösen Hunyadi János idejében, aki hatalmas erővel és sok nagy győzelemmel visszaverte a törököt. Itt áll Buda, amely hajdan a kereszténység egyik nagy erődje volt; ám e királyság dicsősége csaknem teljesen lehanyatlott, mivel a török részben politikával, részben erőszakkal birtokába vette legnagyobb részét. Emiatt az emberek elmenekültek onnan, az ott maradt keresztények pedig nyomorúságos szolgaságban élnek. Mindazonáltal Magyarország egy része még mindig a kereszténységhez tartozik.
A törökök az elmúlt negyven-ötven év során állandó helyőrségeket tartottak fenn, és sokszor nagy hadseregeket állomásoztattak Magyarország azon részén, amely még keresztény maradt.
Sőt, olykor maguk a nagy török uralkodók [oszmán császárok] is személyesen vonultak ide hatalmas seregekkel, vallási kötelességüknek tekintve nemcsak annyi keresztény elpusztítását, amennyit csak lehet, hanem földjeik meghódítását is, hogy azok jövedelméből vallási intézményeket tarthassanak fenn, amelyeket szokásuk szerint kötelesek létrehozni. Ezek fenntartását azonban karddal kell megszerezniük azok kezéből, akiket ellenségeiknek tartanak.
Magyarország lett a világ egyetlen csatatere, ahol a törökök igyekeznek teret nyerni, míg a keresztények – akiket Németország császára támogat (aki Magyarország királyának is nevezi magát) – azon fáradoznak, hogy visszaverjék őket; és kevés nyár múlik el anélkül, hogy valamelyik fél ne nyerne vagy ne veszítene valamit.
Németországnak Magyarországhoz legközelebb eső része Ausztria, amely főhercegség. Innen származik Németország fejedelmeinek és Európa más részei uralkodóinak nagy része; így a Német-római Birodalom császári koronája gyakran e ház valamely tagjára szállt.
Ebben az országban áll Bécs, a nemes város, amely ma a kereszténység legfőbb védőbástyája a török ellen, akit korábban Ausztriai Ferdinánd vert vissza. V. Károly császár idején Anglia királya, I. Richárd a Szentföldről hazatérőben ebben az országban esett fogságba Ausztria főhercegének kezén, és csak súlyos váltságdíj ellenében szabadult.
II. Rudolf császárnak több testvére volt, akiket mind Ausztria főhercegének neveztek, a németek szokása szerint, akik az apa nemesi címét minden gyermekre kiterjesztik. Nevük Mátyás, Ernő és Albert volt; a legfiatalabb, Albert egy időre a pápa engedélyével a spanyolországi Toledo érseki székét birtokolta, jóllehet nem volt pap, később pedig bíborosi címet is kapott, majd II. Fülöp Spanyolország alkirályává nevezte ki Portugáliában.
Parma hercegének halála után Albertet a Németalföld helytartójává és főparancsnokává küldték, ahol feleségül vette Izabella Eugénia Klarát, II. Fülöp legidősebb lányát, és általa Burgundia hercegi címét is viselte.
Magyarországon és Ausztriában egyaránt végighalad a hatalmas Duna folyó, miként Németországon a Rajna, amelynek partjain a rajnai bor terem.