Egy híján hatvan esztendővel ezelőtt, 1964. október 22-én jelent meg ez a portrénak szánt írásom egy akkor ifjú műszakiról, az akkor még létezett és tevékenysége csúcsa felé közelítő Győri Célgépgyár munka mellett gépészmérnöki tanulmányokat folytató, Beziből való fiatalemberről. Azóta sem találkoztam vele, nem is hallottam róla, csak feltételezem, hogy a magyar gépipar egyik rangos gyárának kiváló mérnöke lett belőle. Annak a gyárnak, ami a rendszerváltás forgatagában akkora változásokon ment át, hogy alapításának (1953) ötvenedik évfordulóján megszűnt. Az egykori győri selyemfonó (mert ilyen is volt ám a négy folyó városában) üresen álló épületében alakították ki, majd többször bővítették is a célgépgyár telephelyét. A Szerszámipari Művekből 1976-ban „kiszervezték” és az ugyancsak győri Rába-gyárba „beszervezték”. Huszonkét év elteltével a Horváth Ede nevével összeforrott Rába a valamikori Célgépet eladta a német Hörmann holdingnak, ami viszont nem tudott mit kezdeni vele, ezért öt év után fölszámolták. Azóta nem létezik, vagy mégis? Ipartörténeti emlékhely lett belőle… (A nyitó képen: előtérben a célgépgyár bejárata 35 évvel ezelőtt modern irodaépülettel; jobbra a 20. század elejéről, az egykori selyemfonótól örökölt gyárépület.)
«Az ilyen fiatalemberekre szokták mondani: papos külsejű. Magas, sovány, szőkésbarna, oldalra fésült hajjal. Illúziómat azonban egy pillantás alatt széttöri a környezet A nagy, tágas teremben író- és rajzasztalok váltogatják egymást, mellettük kék köpenyes emberek. Arcuk nem látszik, ráhajolnak a rajztáblára, mintha mind egyformák lennének.
– Kovács Béla – hadarja a nevét. Széket húz az íróasztala mellé. Az asztalon nagy kartonlap. Számok, képletek sokasága rajta tintával, ceruzával, tussal, színessel, és néhány dátum is. Milyen dátumok ezek? Valakinek a születésnapja vagy talán a névnapja? Avagy határidők, emlékeztetők?
– A noteszom is egyben ez a lap – jegyzi meg.
Ennyire egyszerű, nyílt ez az ember? Notesz, mindenki számára, aki az asztalára néz? Az asztal szélén egy csomó rajz, összegöngyölítve. Ceruza, toll, papírlapok szerteszéjjel. Egyetemi tankönyvek, jegyzetek. Félhangosan olvasom az egyikről: Budapesti Műszaki Egyetem, gépészmérnöki kar.
– Másodéves vagyok… – felel a ki nem mondott kérdésre… Általában keveset szól, sokat mond.
Honnan jött ez a fiatalember? Nádas menti kis faluban cseperedett kamasszá, apja tanító.
– Az egyik húgom is az, édsapámmal (így mondja, kihagyja a második e-t) együtt tanított otthon, Beziben. Nővérem tanárnő Miskolcon, másik húgom üzemgazdász. Az egyik öcsém a téeszben dolgozik, a kisebbik a Révaiban tanul. Édsanyám otthon van…
Mindezt egy szuszra mondja el, mintha kergetnék. A győri gépipari technikumban végzett, hat esztendeje éppen, azóta a Célgépgyárban dolgozik. Nem került egyszerre ide a szerkesztésbe, egy darabig a műhelyben volt technikus, aztán részletszerkesztőként felhozták az emeletre.
– Nem voltam megelégedve a munkámmal, azzal, amit elém tettek. Túlságosan is könnyűnek találtam…Elmentem a vállalattól…
– Kilépett?
– Hosszú história, még az egyeztető bizottság is tárgyalta az ügyet, míg elengedtek. Nekem adtak igazat.
Tovább vall.
– Pedig akkor is sejtettem, csak nem mertem bevallani: csak részben volt igazam. Egy hónap múlva visszahívtak. Boldogan jöttem vissza. Azóta önálló szerkesztő vagyok.
(Azóta mondják rá: a tékozló fiú – megtért fiú.)
– A technikusok csak megrajzolják a gépeket, de nem számolják ki egyéb jellemzőit. normáit, szilárdságát. Eleinte én is úgy csináltam, mint a többi. Aztán mást akartam, valamivel, csak egy ujjnyival, de többet adni. Nem sikerült, nem ment. Beiratkoztam az egyetemre.
(Kovács Béla harmadik önálló tervezésű gépén dolgozik.)
– Az első egy üregélőgép volt… Jugoszláviába exportálják. A másik az elzáró-rugó-daraboló automata …
Belemelegszik a magyarázatába. Ujjai megnyúlnak, kis ívben mutogat velük.
– Egy elektromos érzékelő fejet építettünk a gépbe – az egyik kollégám ötlete volt –, és ez benne az egyegyedülálló, az új. Ha valami bajt észlel, azonnal leállítja a gépet.
– Most kezdtem hozná egy kéttonnás hidraulikus prés tervezéséhez – mondja, és egy szempillantás alatt más témára vált. Pedig nagyon érdekelt volna még néhány műhelytitka, módszere, az, hogy milyen szakirodalmat olvas, milyen nyelven beszél, és voltaképpen miképpen tervez? Ötletet kap-e, támogatást, jó szakmai szót?
– Van egy mellékfoglalkozásom. Mozigépész vagyok otthon, a falumban. Hetente kétszer, szombaton és vasárnap vetítek.
– És máskor mit csinál?
– Hétfőn, szerdán és pénteken iskolába járok…
– A kedd és a csütörtök tehát üres.
– „Üres?” – úgy néz rám, mint aki megsértődött. De csak egy pillanatig, aztán válaszol, hogy valamikor tanulni is kell.
– Fiatalember, hát a lányok?
– Köszönöm, megvannak – próbálja tréfával elütni a kérdést. Lehet, hogy azt gondolja: fejezzük be, itt megállj, ez az én ügyem, csak rám tartozik. Lehiggad, újra a tervező szól belőle:
– Majd csak az egyetem, után. No, meg lakásom sincs, albérletbe megyek haza esténként.
Megkérdezem: nem késett-e még el a gyárból? Az óráját mutatja, karóra-vekker, csönget, ha fölhúzza.
– Ha a tanár elfeledkezik az órát befejezni, akkor is jelez ez a kis jószág — neveti el magát.
Most nevet először az egész beszélgetés alatt. Felnőtt ember, tervező, szívében-lelkében még diáki csínnyel.»
„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
