A legnagyobb példányszámú magyar napilap egykori prágai és pozsonyi tudósítója – cikkünk szerzője – az 1992/93-i csehszlovák „bársonyos válást” követő kisebb-nagyobb nézeteltéréseket is figyelemmel kísérte. Közülük kiemelkedett témánk, ami időben hosszan elhúzódva már-már megkérdőjelezte a föderatív ország szétválásának viszonylag sima lebonyolítását, amire amúgy büszkén hivatkoztak az utódállamok politikusai. A történettel a Népszabadság 1994. március 14-i számában ismerkedhettek meg a lap olvasói… (A nyitó képen a bajmóci Pálffy-kastély; forrás: https://www.alluringworld.com )
A csehek és a szlovákok válásának viharai már elzúgtak, de egy-egy utólagos villámlás vagy mennydörgés még ma is felidézi, hogy a vagyonmegosztás – akárcsak az „igazi” válások esetében – a legnehezebb és a legkínosabb feladat. Különösen akkor, ha olyasmiről van szó, ami az egymásnak istenhozzádot mondó felek mindegyikének a szívéhez nőtt. Ilyen volt Csehszlovákiában a bajmóci oltárkép is, amelynek sorsa most talán rendeződik.
Bajmócon (Bojnice), ebben a nyugat-szlovákiai falucskában gróf Pálffy János alakíttatta át a múlt (a 19.) század végén francia minták alapján ősi kastélyát mai formájára. A műkincseket kedvelő magyar mágnás számos értékes festménnyel, régiséggel, bútorral, fegyverrel gyarapította a romantikus palota gyűjteményét. Ezek közül talán a leghíresebb az a tíz táblából álló oltárképsorozat, amelyet 1874-ben Itáliában vásárolt, majd neogótikus aranyozott keretbe foglalva elhelyezte őket a vár XVII. századi kápolnájában. A gróf időről időre megnyitotta kastélyát a látogatók előtt, akik megcsodálhatták a kápolna ékességét is.
A bajmóci oltárkép a XIV. század második felében készülhetett a firenzei Nardo di Cione (más néven Orcagna) mester műhelyében, feltehetően Pisa valamelyik temploma számára. Két sorban öt-öt táblakép alkotja az oltárt, felül középen a gyermek Jézust tartó Madonnával (ennek mérete 117×59 cm), mellette két-két 103×44 cm-es táblán idősebb Szent Jakab, Szent Jeromos, Keresztelő Szent János és Szent Ranieri ábrázolása látható. Az alsó sorban középen a szenvedő Krisztus Szűz Máriával és Szent Jánossal – ezt 28×61 cm-es falapra festette a művész –, balról jobbra pedig a két-két 38×44 cm-es kép további nyolc szentéletű férfi és nő alakját örökíti meg. A ritka szépségű, felbecsülhetetlen értékű együttes Pálffy gróf 1908-ban bekövetkezett halála, majd a 15 éves örökösödési per (no, meg az első világháborút lezáró békerendszer) után 1923-ban a csehszlovák állam tulajdonába került.
Az örökhagyó állítólag úgy végrendelkezett, hogy a képeket nem szabad elvinni a kápolnából, sőt, meg is átkozta, aki nem így cselekszik. Az oltár ott is maradt, mígnem 1933. április 27-én a felső képsorát ellopták. Az alsó sort ezután beszállították Pozsonyba, az Országos Bank páncéltermébe, s egy év múlva, amikor a felső képek is megkerültek – holmi képzőművészeti főiskolások voltak a „műgyűjtők” –, ezeket is elhelyezték a bankban. Innen vitték az egész oltárt 1934-ben Prágába restaurálni, mégpedig a szlovák illetékesek hozzájárulásával. Egyedül ott volt ugyanis olyan műhely, amely ezzel az igényes feladattal képes volt megbirkózni. A két restaurátor 1942-ben fejezte be munkáját, de az oltár ezt követően is Prágában maradt, ahol szerencsésen átvészelte a háborút és a megszállást.
1946-ban a Cseh Nemzeti Galéria és a Szlovák Nemzeti Tanács megbízottai egyezséget kötöttek, s ennek értelmében Prága a bajmóci oltárért tíz középkori szlovák táblaképet adott át Pozsonynak. A megegyezést követően a cseh galéria elkészítette és a bajmóci vármúzeumnak adományozta az oltárképek hű másolatait, sőt további értékes műalkotásokat is átadott, így a csehek a cserét jogi és erkölcsi szempontból egyaránt rendezettnek tekintették.
Szlovák részről azonban nem osztották ezt a véleményt, s a váláskor határozott igényüket fejezték ki a bajmóci oltárképekre is. Amennyire a két kulturális minisztérium megbízottainak tárgyalási anyagaiból következtetni lehet, elsősorban a csereegyezmény érvényességét ítélték meg a felek igencsak eltérő módon. Prága végül is nem zárkózott el az oltár visszaszolgáltatásától, csak éppen kérte cserébe mindazokat a műkincseket, amelyekről fentebb már szó volt, s amik napjainkban szlovákiai galériák, múzeumok büszkeségei. A több mint egy éve húzódó tárgyalássorozat kulturális vitából egyre inkább politikaivá fajult, s a pozsonyi fél immár nemcsak az 1946-i szerződést kérdőjelezte meg, de kétségeit hangoztatta azon szlovák eredetű műtárgyak cseh megszerzésével kapcsolatban is, amelyeket Prága az oltárképek ellenértékeként adott. A csehek is „bekeményítettek”, a tíz csereképen túl további hét festmény, két kisplasztika, 12 gótikus szobor és néhány grafika visszaszolgáltatását is követelték az elhűlt szlovák delegációtól.
Már-már úgy festett, hogy fogott Pálffy gróf átka, és a két utódállam nem tudja megoldani a kérdést, midőn Pozsonyban mozdulni látszott valami. A kormány márciusi első ülésén a kulturális miniszter úgy foglalt állást, hogy amennyiben a cseh fél követelései indokoltak, azokat Szlovákia „magától értetődően kielégíti”. Jól informált körökben azt is tudni vélik, hogy a végleges megállapodás aláírása március 20-a körül várható. Bajmócon már megkezdődtek az előkészületek a kincs fogadására: két évig a vár ötszögletű tornyában állítják ki, mert klimatikus, műszaki és biztonsági szempontból egyelőre ez felel meg a célnak a legjobban, a szükséges technikai eszközök felszerelése így is kétmillió koronára rúg.
A két esztendő alatt a kápolnát is restaurálják, a lopást megelőzendő egyfajta „üvegtrezort” alakítanak ki olyan speciális megoldással, amelyik például a szellőzést lehetővé teszi, de a port már nem engedi át. Ez a feladat 10-12 millió koronájába kerül a szlovák adófizetőknek, akiket legfeljebb az vigasztalhat, hogy ezután nem kell külföldre (értsd: Prágába) járniuk, ha kedvük támad gyönyörködni a bajmóci oltárképekben.