Más szavakkal: izgalmasan históriás nemzeti krónika ez a mű, s a történelem bemutatására együtt használja fel a tények és érvek ötvözött erejét, s a gazdag illusztrációk parádés galériáját. Az album ezért lehet egyszerre szellemi kincse és mutatós dísze bárki könyvespolcának.   

Miért van szükségünk egy olyan könyvre, amely összefoglalja a magyar zászlók kalandos történetét? Ha semmi másért, azért mindenképpen, mert mindennapjaink részeként ma is zajos viták dúlnak régi és új zászlókról, változó címerekről, pirosként és vörösként mást–mást jelentő színekről, sávokról, sőt lyukakról a nemzeti lobogó közepén. Ebből is következik, hogy a szerző – a kemény tények ismeretén túl, alighanem a  sok nézetű tudományos érvek és a vitákban különböző véleményeket képviselő olvasók iránti együttes tiszteletből – félreérthetetlenül kimondja: amit elénk tár, az nem disszertáció és nem vitairat. Ehelyett jó meggyőződéssel mindazokhoz szól, akik szeretik a zászlókat, „érdekli őket kialakulásuk, jelképeik, és szeretik a szépet is, hiszen a legtöbb zászló nem csak jelképeivel hat ránk, de a szemet is gyönyörködteti”. 

Nem kis vállalkozás! Hiszen a kezdetek kezdete is – rögtön több kérdőjel. Anonymus 1200 körül keletkezett Gesta Hungarorumban „Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban 
indultak ütközetbe a görögök ellen.” Kézai Simon viszont alig valamivel később, a maga „A magyarok cselekedetei” című, természetesen ugyancsak latin nyelvű krónikájában arról tudósít, hogy „amidőn a magyarok Zalán ellen indultak, Lél tartotta a jelvényes zászlót és Bulcsú szólaltatta meg a kürtöt”.

De milyen volt a vagy Bulcsú vagy Lél által magasra tartott zászló? Erre a mai ismeretek szerint legalább három válasz lehetséges. Már a sávozott, ahogyan az utóbbi évtizedekben ismét felvetődött; esetleg a Képes Krónikából ismert Attila-ábrázolás alapján turulmadár látszott-e rajta; vagy egyszínű vörös volt? Cs. Kottra válasza a kérdésekre két rövid mondat: „Ábrázolások híján a kérdés nehezen dönthető el. Csak annyi  bizonyos, hogy – voltak zászlók”. Kézainak a 13. századból való kiegészítő információja legfeljebb annyit segít, hogy ő már Attila kezébe vörös zászlót adott, s ugyancsak az ő tudása szerint ezt eleink Géza fejedelem uralkodásáig használták. Mivel pedig az Árpád-ház színe a vörös volt, a vörös alapú ezüst kereszt lett a magyar királyság zászlókon hol használt, hol nem használt címere. Mégis, a köznyelvben Árpád-sávosnak nevezett vágásos címerpajzs mai tudásunk szerint hitelesen első ízben csak Imre király 1202-i bulláján bukkant fel, s ezt követően már Európa-szerte emlegették a vágásos, sávos Árpád-zászlót is.

Azt is bizonyított tényként könyvelhetjük el, hogy a magyar királyságban Szent Istvánig vezethető vissza az első jól 
ismert címer és egyben címeres zászló, a vörös alapon ezüstszínű kettős keresztes királyi jelvény. A kereszt alatt egy idő múltán megjelent egy zöld félkörív is, ami előbb lóhereívként, majd egyre gyakrabban hármas halomként tűnt fel. 

Az 1358-ból származó Képes Krónikában IV. (Kun) László király sátrának díszítésén pedig már egyértelműen mai 
címerpajzsunk őse köszön ránk, s azon piros alapon, ezüstfehér kettős kereszt alatt zöld hármas halom látható. 
Együtt vannak tehát először a magyar trikolór színei! Hogy aztán hol Anjou-liliomokkal keveredjenek, hol eltűnjenek, 
hol visszatérjenek zászlókon, címereken. Meglepőnek mondja Cs. Kottra, hogy milyen keveset tudunk éppen a 
Hunyadiak „hollós” zászlóiról. Ez – véli e sorok írója – véletlen, vagy akár a kutatók hibája is lehet, mivel a hivatalos 
pecsétek zsinórsodratában éppen I. Mátyás király idején vált uralkodóvá a piros–fehér–zöld. S ha már Mátyás: 1608
-ban – az immár Habsburg – II. Mátyás koronázásakor a templomhoz vezető hidat piros–fehér–zöld szőnyeggel 
díszítették. S miközben Thököly Imre fejedelmi zászlaja vörös–arany volt, annak közepén a három magyar színt 
tartalmazó címerpajzs mai címerünknek szinte ikertestvére, amelyen azonban a Szent Koronát a családi korona 
helyettesíti.

Történelmi pillanatként jegyezték fel azt is, hogy 1743-ban Mária Terézia nevéhez fűződik az Udvari Haditanács által 
kiadott rendelet, amely az első hivatalos zászlószabályozásnak tekinthető a közös és a magyar haderő történetében. 

Jellemző fintora nemzeti históriánknak, hogy az a lobogó, amelyet a hivatalos megfogalmazás szerint zöld–fehér–
piros (ebben a sorrendben!) lángnyelvdíszítés szegélyezett, szép németséggel „Leibfahne” néven szerepelt az 
iratokban. S – meglepő vagy sem – később Martinovits Ignác is a fordított színsorrendet emlegette: egyébként a 
francia forradalom nem titkolt hatására a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavát olvasta ki a trikolórból.  Sőt: a színek sorrendje még akkor is felvetődött, amikor 1848. március 23-án a pozsonyi országgyűlés a nemzeti zászlóról és a magyar címerről szóló törvényjavaslatot tárgyalta. Erdődy Sándor gróf ott és akkor úgy értelmezte, hogy azok az olasz színekkel azonosak. Az országbíró azonban helyben közölte, „a magyar lobogó színei meg vannak állapítva”, s ennyi elég volt annak hivatalossá tételéhez, hogy a magyar trikolór az akkor már gyakorlatilag mindenki által elfogadott és használt piros–fehér–zöld. Ahogyan – a heraldika rigorózus szabályaival dacolva – örök időkre piros–fehér–zöld (és nem annak az olaszra „hajazó” fordítottja, ahogyan azt az idén is elmagyarázta a tv nyilvánossága előtt Katona Tamás, az ismert történész) a nemzeti ereklyéink közé számító kokárda is, amelyet 1848. március 15-én este például Laborczfalvy Róza művésznő a Bánk bán legendás előadásán Jókai Móric kabátjára tűzött.

Ki vitatná, hogy akármerre nézünk, a múlt bő másfél évszázadban minden eddiginél viharosabban változott a világ: 
technika, tudomány, gazdaság, kultúra, jövő-menő társadalmi rendszerek, államformák, címerek és egyéb jelképek. 
S nem utolsó sorban Magyarország határai. De nemzeti zászlónk – ritka, megkérdőjelezhetetlen kivétel maradt. Sőt, 
a parlamenti többség által most megszavazott új alkotmány immár az alaptörvény súlyával mondja ki azt is, mit 
jelentenek a trikolór színei: „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és 
zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”

Ceterum censeo: a szándékok igényességét és az eredmény minőségét egyaránt méltán hitelesíti azoknak az 
intézményeknek a névsora, amelyek jegyzik ezt, a nemzeti zászlónk históriáját feldolgozó kötetet. Ezek a 
Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Kossuth Kiadó, a gyulai Dürer Nyomda és támogatóként a Nemzeti Kulturális 
Alap. Az alkotók célba találtak: az olvasót gondolkodásra késztetik, hogy kinek mi jut eszébe a magyar zászlóról.  
Itthon, a Kárpát-medencében, Európában, a világban…