A Műcsarnok, melyet elsősorban a kortárs művészeti alkotások bemutatótereként ismerünk, ezúttal közel 200 olyan festményt és grafikát állít ki a műveket kölcsönző számos intézménynek és magánszemélynek köszönhetően, amely mind a 19. század végén, az 1860-as évektől az 1890-es évek végéig eltelt csaknem négy évtized alatt keletkeztek a monarchia művészeinek köszönhetően.
A kor legjelesebb magyar alkotói –Benczúr Gyula, Kernstok Károly, Koszta József, Lotz Károly, Mednyánszky László, Mészöly Géza, Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Vaszary János és mások – mellett a korszak meghatározó, ismert és kevésbé ismert (sőt tán nem is kellően ismert) cseh, horvát, lengyel és osztrák alkotóinak munkáit tekinthetjük meg. Csak néhány példa: a cseh szecessziós Alfons Mucha, a szimbolista lengyel Jacek Melczewski, a historizmust képviselő horvát Oton Ivekovic, a szecessziós osztrák Carl Moll alkotásait.
A kiállítás tudományos kurátora, Sármány-Parsons Ilona szerint ez az időszak aranykor volt, amikor nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő alkotások születtek az egymást váltó nemzedékek különböző stílusában, amit a Műcsarnok megnyitásakor be is mutattak.
Most szerették volna azt a kiállítást visszaidézni a jubileum kapcsán, de mert ez a hiányos adatok miatt nem volt lehetséges, ezúttal csak néhány olyan kép látható, amelyet akár évszázaddal ezelőtt is megtekinthetett a közönség. A kiállítás koncepcióját „négytételes szimfóniához” hasonlította a kurátor asszony, mert (ahogy az iménti felsorolás is utalt erre) az időben egymást váltó négy művészeti irányt, a historizmust, a realizmust/naturalizmust, a szimbolizmust és a szecessziót úgy mutatja be, hogy kitekint a monarchia egyes alkotóinak eltérő művészi útjára is, noha minden eltérés ellenére a monarchiabéli közép-európai hangulat érződik az alkotásokon.
Az első teremben a mecénások és kultúrapolitikusok képével, valamit középütt a Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét ábrázoló két, óriási Eduard Swoboda-festménnyel találkozunk, hisz a Műcsarnok, illetve az azt működtető Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a kiegyezés után folyamatosan tetemes támogatást kapott az államtól. Az 1896-ra felépült, a változó kiállító-funkciókhoz azóta is sikeresen alkalmazkodó épülettel a kultúrapolitikának kettős célja volt: egyrészt rendszeres bemutatkozási lehetőséget biztosított a magyar művészek számára, másrészt ezzel az intézményi háttérrel a magyar képzőművészetet kívánta bekapcsolni a nemzetközi művészeti vérkeringésbe a monarchián belül és azon kívül is. (Itt említjük meg, hogy jövőre a 1867-ben létrejött kiegyezés 150. évfordulója lesz.)
Aztán a bőség zavara keríti hatalmába az embert: egyik teremből a másikba sétál, próbálja befogadni a páratlan látványt, hogy aztán itt-ott megállva, újra nekiindulva, türelmesen járkáljon a képek között, s fedezze fel örömmel kedvenc festőit, képeit, vagy nézze az újat, netán a soha nem látottat. Például a három nagy mester, a „három M-ként” számon tartott Hans Makart, Jan Matejko és Munkácsy Mihály egy-egy alkotását, aki már az 1868-i Párizsi Világkiállításon is együtt képviselte a monarchiát műveivel, most is közös térben kapott helyet. Lotz Károly tervrajzait, sőt festményeit, külön teremben láthatjuk. Izgalmas a „Beethoven zeneszoba” négy pannója, külön kis térben elhelyezését tekintve is, amelyet a zeneszerző rajongója, a Scheid család rendelt Josef Maria Auchentallertől, a bécsi Sezession tagjától.
Találkozunk magyar festőnővel is Paczka Kornélia személyében, aki szobrász és grafikus is volt, és „zenei témájú” festményekkel: Lotz Károly Múzsa, vagy Pataky László Virrasztás, vagy Axentowicz: Hucul tánc.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója hangoztatta: a hatalmas anyaggal kettős céljuk volt a rendezőknek. Egyrészt szeretnék a nagyközönséget egy fantasztikus anyaggal megörvendeztetni, másrészt a szakma figyelmét ráirányítani e korszakra, festészetének „újrapozícionálására”. A klasszikus mesterek mellett a kiállításhoz kortárs festők műveit csatlakoztatták az oldalsó termekben.
Az anyag valóban fantasztikus, és megtekintése nem egy-két órát, hanem egy-két látogatást kíván. Szerencsére van időnk: a jubileumi tárlat jövő március 12-ig látogatható, és tanulmányozható (magyar és angol nyelven) a kiállításhoz készült, már kapható, több mint kétszáz oldalas reprezentatív katalógus is.