…sőt már annak az évnek az elején, amikor e sorok írója még a Népszabadságot tudósította (mindkét) Berlinből. A nyugati média egyre bővebb terjedelemben számolt be a lipcsei hétfői tiltakozó menetekről, amiket az NDK központi sajtója gondosan elhallgatott. A „testvérországok” lapjai ugyancsak csendben maradtak, érvényesítve a ki nem mondott irányelvet: csak azt közöljük, amit az érintett ország vezetése is helyesnek ítél.

Mi szerencsésebbek voltunk: előfizettem a lipcsei megyei lapra, és a Leipziger Volkszeitung a helyi hírek között röviden beszámolt a „huligánok és deklasszált elemek randalírozásáról”. Így olvashattam egy keletnémet forrást, s meg is írhattam a hírt.

A mai német sajtó visszaemlékezik a nyílt összecsapással fenyegető, 35 évvel ezelőtti napra. Már korán reggel a városházán Bernd Siedel főpolgármester leszögezte: nem nézhetjük tovább tétlenül! De mi a teendő? Tűrje az NDK elbizonytalanodó vezetése mindezt, vagy válassza a „kínai megoldást”, amikor négy hónappal korábban a pekingi Mennyei Béke terén szétlőtték a tüntetést?

A Berlinből Lipcse felé vezető autópályán minden esetre harminc tehergépkocsi közeledett, megrakva állig felfegyverzett egyenruhásokkal, magában a vásárvárosban pedig nyolcezer rendőr, munkásőr, katona állt készenlétben. A lakosságot felszólították, hogy 15 órától maradjon otthon, a kórházakban elővették a vértartalékokat…

Végül azonban több mint hetvenezer ember vonult békésen a történelmi belvároson át, megroppantva bátorságával a hatalom erejét. Az ellenzéki szerveződés, a „Lipcsei Hatok” ötmondatos felszólítása végigsöpört Kelet-Németországon, jelezve jelszavuk igazságát: „Mi vagyunk a NÉP!” És négy hét múlva ledőlt a berlini fal…