1989-ben – tehát még a „régi átkos” végnapjaiban – írta le, hogy „egy szép nyári estén, amikor szokásos sétáját végezte a háztömb körül, a kommunistának három fiatalember kiverte hét fogát, eltörte állkapcsát, medencecsontját, és elvette százhetven forintját”. Történetének kommunistája hétköznapi magyar–orosz szakos tanár volt, aki hitt, amíg hihetett, csalódott amikor nem tudott nem csalódni, s ezért nem is háborgott, amiért megveretett – csak éppen csendesen belehalt.
1990-ben „Üdvözlet a győzőnek” cím alatt azt üzente az új világ új urainak, „hogy ne tapossanak senkin nagyon”, hogy „legalább ne rögtön másnap essenek egymásnak ” és „ne kívánják a múltat eltörölni, mert az nem alkalmas erre”. 1992-ben – Csurka István oly emlékezetes, első szélsőségesen uszító megvillanásai nyomán – már azt is felismerte, hogy a Bächer névnek és vegyes őseinek köszönhetően „ha a gyűlölködés, az uszulás, az emberi szenny kezd eluralkodni hazámban, akkor elővesznek biztosan”. De alighanem éppen az elei iránti tisztelet is kötelezi eleve Bächert, hogy minden sorából áradjon a szeretet zsidók, cigányok, tótok, németek, magyarok, minden létező náció fia-lányai, – az ember iránt.
A zongora először 1999-ben bukkan fel a könyvben,Orbán Viktor első regnálása idején, annak kapcsán, hogy „a nemzeti ünnep előestéjén, az Operaházban a miniszterelnök úr beszéde, díjosztása, majd Liszt Ferenc A-dúr zongoraversenyének bekonferálása után… a pódiumon csak miniszterelnök volt látható, zongora nem”. A könyv címadó műve pedig – „Ököllel a zongorát” – 2009 totális politikai zűrzavarában született. „Én azért csaptam a húrok közé, mert a hazámat féltem. És mert ettől a jobboldaltól féltem mindenekelőtt. Én ezt a jobboldalt nem utálom. Én ezt a jobboldalt gyűlölöm… Elfáradtam. Mindenki menjen a francba! Ez van bennem, ezt tudom írni csak”.S talán ezért tudta másoknál tömörebben megfogalmazni: hogyan, miért is született 2010 „kétharmada”. S miért jutottunk oda 1956 októbere után éppen 56 évvel, 2012-ben odáig, ahol ma tartunk…
